Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként
az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki
nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles
szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal
vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez
a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg
a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem
ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos
barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem –
angst. Írás közben meg ezt
a remekművet hallgattam főképp.
x Teen Wolf
x szösz
x poszt-5x09
x Sclies!breakup
x Stiles Stilinski
x angst
x 460 szó
Mindig van más lehetőség
„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell!
Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, akik emberek!”
Indulatosan csapott a
kormányra, ahogy megállította az autót. Levegőt kapkodva szállt ki a szakadó
esőbe, hogy tiszta erőből a jeep kerekébe rúgjon. Aztán megismételte, ezúttal
egy hangos, kétségbeesett és elveszett üvöltéssel kísérve. Annyi érzés
kavargott benne, hogy attól félt, ott helyben szétfeszítik. A keze ökölbe
szorult és minden erejét és dühét beleadva az előtte álló üres, roskatag
téglafalba bokszolt.
Villáskulcs.
Aztán még egyszer.
Ez a tiéd?
És még egyszer, addig, míg a kézfejét vér nem
borította be. A saját vére. Ezúttal. A bűntudat üldözte, de a haragja nagyobb
volt.
Miért nem
mondtad el?
Olyan egyszerűen kérte őt számon! Mintha annyira
könnyű volna elszámolni bárki előtt azzal, hogy megölt valakit! Mintha nem
gyűlölte volna magát miatta eléggé. Mintha nem ébredt volna zihálva, lihegve
minden éjjel ugyanabból a rémálomból. Remegve. Zaklatottan. Az öklét harapva,
hogy ne üvöltsön fel. Remélve, hogy tényleg csak egy álom. De nem csak álom
volt. Az elvett élet tényleg az ő lelkén száradt – mint Donovan vére a
könyvtári állványokon.
Megölted?
Felismerés. Csalódott meglepettség. Szinte hallotta,
ahogy a róla alkotott kép megrepedezik a másik fejében. A téglafalról úgy
pergett a keze alatt a vakolat, ahogy minden bizonnyal a barátságuk is porladt
a másik szavai nyomán. Percről percre. Másodpercről másodpercre. Az arcát már
nem csak az eső mosta, az égből hulló cseppekbe forró, sós könnyek vegyültek. A
harag könnyei. Nem. A fájdalom
könnyei – egy végetérő barátságot sirattak.
Nem lett volna
szabad ezt tenned!
A vád ott ült Scott szemében. Az igazságtalan
vagdalkozás. A ki nem mondott ítélet – bűnös. Az ő hibája volt, tudta. Mégis…
Meg sem hallgatta az ő szemszögét. Esélyt sem adott a védelemre. Tárgyalás
nélkül hirdetett ítéletet. Mert ítélkezett! Vaktában, tények vagy mérlegelés
nélkül bíráskodott.
Van egy határ,
ami után már nem önvédelemről beszélünk.
Talán nem magát védte. Talán holtan akarta látni. Akarta holtan látni. De értük tette.
Értük is. Mindannyiukért. Az apjáért.
Nem volt szándékos. Scottnak tudnia kéne, hogy szándékosan nem tenne ilyet. Mi
az önvédelem, ha nem ez? Hol a gyerekkor emléke? Mi van a barátsággal? Eltűnt.
Elveszett, összetört. Megölték. Azt is. Hörögve, vért köpve hevert az esőtől
ázott földön. Sárosan, meggyalázva.
Nem ölhetjük meg
az embereket, akiket próbálunk megmenteni.
Ez lett a barátságukból. Kioktatás, egy újabb lecke. Egy
eszme újbóli szajkózása, aminek talán sosem volt létjogosultsága. Nem, mert
értelmét vesztette sorsdöntő pillanatokban. A végső kérdés előtt állva senki
nem gondolkozott volna. Scott se. Ő se. Senki se. A fájdalom két gócpontból
indult – a szívéből és a kézfejéből, ahogy egy utolsó, megsemmisítő ütést mért
a vöröslő téglafalra – már maga sem volt biztos benne, hogy az az eredeti
színe, vagy a saját vére festette karmazsinná.
Mindig van más
lehetőség.
Nem. Nincs. Néha nincs. Néha csak az van, amit
a gép dob. A könnyek az arcon. A vér a kézen. És egy darabjaira tört barátság
szilánkjai a szívben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése