Tovatűnő álomkép [Destiel]

Sziasztok!

Szimpatikus ez a hétfő – nem, nem az, igazából gyűlölöm a hétfőket, de gondoltam talán többen így vagytok vele, és talán jobbá teszi az esetleges pocsék napotokat, ha találtok a blogon valamit. Na, ez pont nem az a novella, ami bárki napját szebbé/jobbá teszi, de egy próbát azért megért. Mindenesetre ez most így van, többé-kevésbé Destiel, és többé-kevésbé az Egyedül folytatása. Az az idézet adta hozzá az ötletet, ami a szösz elejére is be van pakolva, írás közben pedig a Faded piano orchestral verzióját hallgattam rongyosra. 
Jövő hétre megpróbálok befejezni egy másik rövidet, a jó hír az, hogy folyamatban most van három Supnat ficem is, és mindhárom csupa vidámság és szeretet lesz – de nem kizárt, hogy közbecsúszik majd valami ehhez hasonló. Mindenesetre, jó olvasást, meg minden egyéb, és az elmúlt hetekben érkezett kommentekért óriási nagy ölelést küldök mindenkinek, komolyan nagyon boldoggá tettek, tesznek.♥

puszi, D.

x Supernatural

x flangst

x Destiel

x szösz

x slash(ish)

x 690 szó

x az Egyedül című ficem folytatása – fogjuk rá.

Tovatűnő álomkép

„Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám, s ezer csókkal borítanám kezét. Ó, ha ilyenkor még félig az álom révületében utána nyúlok, és ettől felébredek – könnyek árja zuhog a fuldokló szívemből és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.”

– Johann Wolfgang von Goethe

Az Impalában ülnek. Csak ők ketten, a naplemente felé tartanak. Az autó belsejét megtölti Cas nevetése, miután Deannek végre sikerült elmagyarázni neki a viccet, amit az imént mondott. Dean szívét melegség járja át, ahogy végignéz a mellette ülő angyalon. Azaz már csak ex-angyal, de ez tulajdonképpen nem is számít, mert nem azért szereti Castielt ami, hanem azért aki. Azért a megnyugtatóan kedves, mindig törődő, aggodalmaskodó személyiségéért. Azért az értetlenségéért, és ártatlan naivitásáért, amit a mindennapok során újra meg újra tanúsít. A tisztaságáért és a jóindulatáért, az emberek iránti önzetlen szeretetéről, amik miatt Dean azt kívánja, sose változzon meg. 

Ha éppen nem vezetne, Dean az ex-angyal vállára hajtaná a fejét, tovább csinosítva a tökéletes pillanatot. De Cas, mintha csak kitalálná a gondolatait, fészkelődik kicsit az Impala bőrülésén, és a vadász vállára dől, ujjaival pedig annak szőkésbarna tincseibe túr. És Dean elképzelni sem tudna ennél nagyobb boldogságot. Ez minden, amire vágyott, amióta csak az angyalt megismerte. Egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy örökre az emlékezetébe vésse a pillanatot, azonban mire kinyitja, változik a kép.

Eltűntek a lemenő nap narancssárgában játszó, aranyló sugarai, és a helyére bekúszott a mindent magába szippantó sötétség, ami úgy ölelte magához a Winchestert, hogy az úgy érezte, menten megfullad. Dean sűrű pislogásba kezdett, mintha azzal csak visszahozhatná az iménti tüneményt, de csak annyit ért el, hogy a kép tovább fakult. Már eltűnt az Impala is, és Dean a bunkerbeli szobájában találta magát, egyedül, mert Cas is beleveszett a sötétségbe mellőle. Kezével kétségbeesetten kapott az elillanó álomkép felé, az angyali boldogság irányába, de minduntalan csak a levegőt markolta, a jelen jeges ürességét, amit a kékszemű halála hagyott maga után.

Mert Cas meghalt. Miatta halt meg, mert azon az átkozott esős éjszakán szó nélkül otthagyta abban a mocskos motelszobában. Hónapok teltek el a történtek óta, és Dean nem tudott szabadulni a bűntudattól, nem tudott elszakadni Cas folyton kísértő emlékétől. A fájdalomtól és az ürességtől, a belülről feszítő nyomorúságtól, amiért soha semmit nem mondott neki arról, amit érzett. A mardosó önutálattól, hogy magára hagyta azt, akit a legjobban szeretett, akkor, amikor annak a leginkább szüksége lett volna rá.

Nem szolgált, nem szolgálhatott mentségül, hogy nem volt önmaga, mert… Képesnek kellett volna lennie arra, hogy megtörje a pecsétet. Le kellett volna tudnia döntenie a falakat, hiszen Castiel is képes volt rá korábban, neki mégsem ment, és ez az angyal életébe került. És emiatt képtelen volt megbocsátani magának. Az álmok világába menekült az ébren kísértő bűntudat elől, de a színes, cukormázas délibábok után csak még nyomasztóbb volt a mindennapok szürkesége. Ez pedig még sűrűbbé tette az arcán patakzó néma könnyeket, amelyekhez folyvást sírva üvöltő lélek társult. Már ami még ezek után maradt belőle.

A gyávaság könnyei voltak ezek, és ezt Dean is jól tudta. Gyávaságból és félelemből nem mondta soha az angyalnak hogyan érez, és most pedig már késő volt. Pedig minden megelőzhető lett volna, kiküszöbölhető. Egyetlen egy szóval. Apró mondatokkal, nyilvánvaló gesztusokkal. De nem merte soha, pedig annyira akarta, vágyta, de az utolsó pillanatban mindig visszahúzta a kezét, mikor Cas sötét hajába fúrta volna az ujjait, elrántotta a tenyerét, mikor legszívesebben az angyal arcára simította volna, és becsukta a száját, benntartva így a kikívánkozó vallomásokat, a titkos érzéseket.

Hiba volt, most már tudta persze. Most, mikor már késő volt. Mikor már nem volt naplemente, és nem volt kézfogás, sem az ujjai alatt játszó, selymes sötét tincsek, csak az örökös keserű íz a szájában, meg az ágynemű szövetnek durva érintése a bőrén. Meg persze a pusztító magány, ami minden porcikájába beette magát. Ekkor jött rá újra, hogy végzetes hibát követett el, olyasfajtát, amiből nem tudta kiügyeskedni magát, bármennyire akarta is. Inkább hagyta, hogy a gyötrelem és a nyomorúság eluralkodjon rajta, hogy a fájdalom átjárja minden porcikáját, és a párnájára némán visszazuhanva hagyta, hogy a démonai újra elnyeljék. Beletörődött a hibája okozta végtelen kálváriájába.