Sziasztok!
Bár
tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se
hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez
közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval
megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy
ne utáljatok. Légyszi.
x
Supernatural, 10. évad körül
x
angst
x
szösz, 767 szó
x
démon!Dean
x
slash, Destiel
Egyedül
„Egyedül születünk, egyedül élünk,
egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és
mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.”
/Orson Welles/
/Orson Welles/
Castiel
haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos
sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt,
olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra.
Nyugtalan
volt, és félt. Nem attól, ami rá várt, nem haláltól, hanem az élve eltöltött óráktól,
és attól, hogy miután elmegy, már csak ez marad majd neki. Semmi szép, semmi
jó, csak a nyomorúságos órák, és a fekete szemű, kíméletlen és érzelemmentes
Dean emléke.
Felszegett
fejjel, nyugodt, már-már unott arccal sétált be az ajtón, és az angyal szíve a
gyengesége ellenére is erőteljesen megdobbant a látványára, de az arca ezzel egy
időben fájdalmas fintorra húzódott, a gyomra pedig összeszorult. Emberi érzések
voltak, emberibbek, mint amit valaha is érzett, és milliószor emberibbek, mint
az előtte álló, szurokszemű férfi.
A
pecsét, az ocsmány jel, ami tönkretett mindent csak úgy égette Castiel szemét, pedig
alig látszott a sötétvörös ing ujja alól. Az angyal látta, ha lehunyta a
szemét, akkor is a vörösen izzó formák lángoltak előtte. Nyomorúságba
taszította, és minden másodperccel egyre jobban és jobban összetörte őt,
akárcsak a farmer derekába tűzött, csontszerű Első Kard.
Akarta,
hogy Dean változzon, hogy újra a régi legyen, ismét ember. Még egyszer,
utoljára bele akart nézni a férfi tiszta és őszinte, zöld szemébe. Abba a
szempárba, amit tulajdonképpen az első találkozásuktól kezdve csodált. Azt
akarta, hogy Dean újra a régi legyen, hogy többezer éves életének utolsó pár órájában
mellette legyen. Semmi mást, csak mellette legyen és beszéljen, átölelje, kevésbé
kínzóvá téve így ezt a kis időt.
Cas
tisztán emlékezett minden a vadász mellett eltöltött pillanatra. Hogy a pokolba
ne emlékezett volna, mikor hosszú élete legszebb időszaka volt ez! Még akkor
is, ha közben lebukott a mennyből, megjárta a Poklot és a Purgatóriumot,
elvesztette az erejét és ember lett, mert érte tette. És miatta az egész
megérte.
–
Dean, tudom, hogy odabent vagy… – Castiel hangja rekedtes volt, szavak gyengén,
akadozva gördültek ki a cserepes ajkak közül.
Az
egykori vadász csak cinikusan felhorkantott, sokkal cinikusabban, mint arra a
valódi Dean valaha képes lett volna, és ez újra összetörte az angyalt. Ez a
horkantás jobban fájt neki, mintha angyal pengével kezdte volna összeszabdalni.
Jobban fájt minden fizikai fájdalomnál.
Castielben
élénken felizzott az emléke annak, mikor Naomi manipulálta őt, de Dean
segítségével vissza tudta venni az irányítást. De ez… Ez más volt. A fekete
szemek, és a gúnyos, gőgös mosoly, ami ott ült a férfi szájának a sarkában,
arról árulkodott, hogy Cas vert helyzetben van. Hogy talán már el is vesztette
a csatát.
–
Kérlek, Dean. Szükségem van rád. –
Megpróbált a vadász korábbi szavaival hatni rá, de annak arcéle sem rendült,
csak unott arccal elfordította a tekintetét a dohos, füstszagú szoba sarkában
heverő angyalról.
–
Le tudod győzni! – kezdte Cas, de mondata köhögésbe fulladt. Tudta, hogy közel
a vég. Könyörgőn pillantott fel a démonra, aki fölényesen tornyosult előtte.
–
De nem akarom legyőzni! – vakkantotta vissza Dean. Állatias morgás kísérte szavait,
és Castiel reményvesztetten sütötte le a szemét. Fogalma sem volt, hova lett a
féri, akit szeretett. – Mikor fogjátok végre fel, hogy nem lehet megmenteni?
Nem akarom, hogy megmentsenek.
Castiel
úgy érezte, menten összeroppan, ahogy Dean előrántotta az Első Kardot, és
ingerülten, mégis flegmán elindult felé. Lehunyta a szemét, és magában
imádkozott, bár maga sem tudta kihez. A hite már rég megkopott. Magányos volt.
Renegát.
–
Dean… – súgta halkan, fáradtan felnyitva a szemeit. Tekintete a másik férfiét
kereste, és meg is találta. Szívébe boldogság szaladt, ahogy meglátta a
szeretett zöld szempárt, az iménti feketék helyén. Azonban ahogy Dean arcára
felkúszott a félelmetesen önelégült, démoni mosolya, tudta, hogy felesleges
minden, és hiába a látszat, ez már nem az ő Deanje. És… talán már soha nem is
lesz.
A
mosoly kiszélesedett az arcán, és a meseszép zöld szemek helyét ismét átvette
az éjsötéten örvénylő, démoni szempár. Dean nem szólt többet, csak megingatta a
fejét, majd hátat fordított, és feszes, katonás léptekkel, következmények
nélkül kisétált a motelszobából, hangosan bevágva maga mögött a rozoga, szürke
ajtót.
Castiel
üvöltött belül, de kívülre még egy sovány, halk kérlek sem jutott ki, amit
annyira vágyott kimondani neki. Annyi mindent akart volna mondani neki, de
tudta, már sose lesz rá lehetősége, és ez… Itt pedig úgysem lett volna értelme.
Az
első könnycseppet még vissza akarta tartani, de már ehhez sem volt ereje.
Semmihez se. A sós cseppek némán peregtek az arcán, és a könnyekkel együtt az
élet is lassan kiveszett belőle.
Úgy halunk meg, ahogy születünk.
Egy
utolsó lélegzet. Egy apró köhintés. Egy lebicsakló fej. Két megtört, tompa,
szomorú és üveges tekintet.
Egyedül.
TejóságosAtyaúristen! *o* Ez valami... Ahhh, még mindig a hatása alatt vagyok.
VálaszTörlésTökre szerettem démon!Deant a sorozatban, Jensen valami hihetetlenül játszotta, egyedül így, Cas szempontját figyelembe véve éreztem néha azt, hogy "ehh, igen, ez így nagyon nem jó".
Annyira fantasztikusan adtad át Castiel fájdalmát, meg közben a reményt is, hogy talán Dean mégis őt választja, érte megtörik a pecsét ereje... komolyan elkezdtem bízni benne, hogy a végén sikerül nekik.
De nem, és komolyan, mikor befejeztem, néhány pillanatig ott volt az a rohadt gombóc a torkomban, egyszerűen csak néztem magam elé, hogy "nemnemnem, ez így nem érhet véget". Szóval ja, most egy csomó felesleges dolgot is leírtam, a lényeg: szuper volt, nagyon élveztem.
Repülök a következőre! ~(^з^)-☆
Én is imádtam démon!Deant, és Jensent is a szerepben, de igen, Cas miatt nem akartam volna, hogy sokáig így maradjon - és már Crowley se tudta kezelni az elszabadult Deant, úgyhogy a démonnak mennie kellett :D
TörlésÖrülök, hogy átment Cas fájdalma, mert ez volt a cél, közben meg utáltam magamat, amiért itt kínzom, mintha a sorozatban amúgy nem szenvedne eleget ez a nyomi. A torkodban levő gombócnak is örülök, mert amúgy ez is célom volt. :D
Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy írtál ♥