Érzem
az arcomba csapó szelet, a kabáton, és a több réteg pulóveren át is a csontomig
hatoló hideget. Látom a homályos foltokká egybeolvadó, száraz, kopár fákat.
Élvezem a sebesség mámorát, a vasparipám édes búgását, a bukósisak alól kilógó
hajamba kapó menetszelet.
Kilátástalanság.
A szabadság átjárja
testem. Felkapna a magasba, de valami a földhöz láncol, és nem enged felszállni
onnan. Felkelni, felállni, továbbmenni… Csak menni. Ugyanazon a kanyargós,
olykor kiszélesedő, majd beszűkülő, hol árnyékos és erdős, hol kietlen úton
minden nap, újra és újra.
Magány.
A hosszú, végeláthatatlan
aszfalton senki nem szegődik társamul, magamban szelem az országutat. Mert
kell. Muszáj. Éppen olyan üres az út is, mint a belsőm, és pont olyan
végeláthatatlan, mint a lelkemet darabokra szakító szenvedés.
Üresség.
A belsőmet kiégették a
beszürkülő mindennapok, és a tél közeledtével egyre fájóbb minden. Egyre
nyomasztóbb a rám szálló sötétség, az álnok módon tőrbe csaló feketéség, ami a
ruháim után a lelkemet is beszínezi.
Fájdalom.
A céltalanság kerget,
száműz. Nap, mint nap, elzavar otthonról, motorra parancsol. Már kormányoznom
sem kell, mert a gyötrődés vezet mindennap ugyanarra az útra. Az elemésztő
hiány, a porba hulló szeretetem, és a veszteség, ami hónapokkal ezelőtt
költözött az ereimbe.
Elhagyatottság.
Egyedül vagyok. Voltam.
Leszek. Azóta, az átkozott nap óta, egymagam vagyok a nap minden órájában, azt
az egyet kivéve, amit itt töltök. A temető kopár sírkövei között. A fejfák
között, amik ha beszélni tudnának, ezer meg ezer élet történetét mesélnék. Számtalan
élet közül egyet ismerek csupán, azon az emberét, aki gyerekkoromtól kezdve az
életemet jelentette.
Reménytelenség.
Reszketve guggolok a
nagyapám sírja mellé, kezemet a nevére simítva, miközben a térdemre rakott
fekete bukósisakomon koppan egy könnycsepp, melyet újabbak követnek. A napok
már hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, a könnyeim tára mégis kifogyhatatlan.
A hiány szüli őket, a fájdalom, és az üresség. Az elhagyatottság, a
reménytelenség, a kilátástalanság és a magány.
Itt
vagyok élőként a holtak közt. Halottként az élők közt.
______________
Nem nagyon akartam írogatni ezekhez az egypercesekhez, de most muszáj. Egyrészről, mert a Motorháton az egyik kedvencem, és őszintén remélem, hogy nektek is tetszik. Másrészt pedig azért, mert a napokban nem csakhogy elértük, de át is léptük a 40 feliratkozót, amiért elképesztően hálás vagyok, komolyan. Elmondani sem tudom mennyire, szóval nagy-nagy virtuális ölelés mindenkinek. ♥
Továbbá a kommenteket most is nagyon szívesen várom, kommunikáljatok bátran, írjátok meg ha tetszik valami, vagy ha nem, vagy hogy mit olvasnátok szívesen, és meglátjuk mit tehetek az ügy érdekében :)
Ölel Benneteket,
a 41 feliratkozó miatt örvendező Dora
Megjegyzések
Megjegyzés küldése