Ugrás a fő tartalomra

Broken hearted heartbreaker

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt is van a "meglepetés", ami egy tízoldalas Mario Gomez novellát takar. Még az ősidőkben kezdtem el, valamikor nyáron, és úgy volt, hogy ez lesz az első Livi listájáról. Végülis annyira nem lőttem mellé, mert másodiknak (na jó, harmadiknak, mert Reust is idevesszük) befutott. Szóval ez a novella végre elkészült, és a jó hír, hogy az Azon a nyáron is készülget, tegnap is közel 1000 szó hozzáíródott, szóval sínen vagyunk :D 
Um, pár szót a novelláról... Ez most megint nem az egymás nyakába borulós, szerelmes, romantikus valami. Nem is komoly témákat feszegető, stílusában hasonló, mint a Nyári zápot, bár annál talán komolyabb kicsit. Na jó, csoda történt, képtelen vagyok fél oldalakat magyarázni erről a novelláról. Ez a novella csak úgy van. És Gomez. És Gomez itt elég szöges ellentéte annak, amilyennek képzelem. Meg Mandzu is. Mandzut szeretem :3. Na szóval, abba is hagyom inkább a rizsázást, jöjjön a novella. Vagyis, még előtte két dolog. Az egyik, hogy a bétázásért és formázási tanácsokért ezer hála Livinek ♥. Illetve - bár a bétázásból kifolyólag olvasta már - de a listájáról lévén szó, természetesen neki vagyon ajánlva. És ezzel is sok-sok sikert kívánok a jövőheti vizsgáihoz. :) :3

(a novella szokás szerint a tovább mögött)

Broken Hearted Heartbreaker
München utcáit róttam, hogy végre valahára eljussak az Säbener Straßéra, az állásinterjúra, de a táskám mélyéről jövő Rise Against dal kezdőhangjai újból megállásra késztettek. Előtúrtam a telefonomat, ami ismét a bátyám nevét írta ki – csak ma, körülbelül tizenötödször.
– Mark attól, hogy félóránként felhívsz, nem fogok jobban helyt állni Münchenben, csak eléred, hogy ideges legyek – vettem fel a telefont.
– Nem aggódhat az ember a kishúgáért? – kérdezte felháborodottan.
– Napjában egyszer bőven elég aggódnod – feleltem, miközben újra elindultam. Átvettem a másik kezembe a telefont és a bal karomon viselt órámra pillantottam. Már így is késében voltam.
– Most költöztél a nagy és veszélyes Münchenbe – kötekedett Mark.
– A nagy és veszélyes Berlinből. Előtte pedig a nagy és veszélyes Stuttgartban éltem. Mark, négy évig jártam Berlinbe egyetemre, ahol kollégiumban éltem, távol a családomtól. Mi a probléma? – kérdeztem nagyot sóhajtva.
– Berlinben a kollégiumban laktál, itt viszont egyedül egy lakásban, ki tudja, milyen környéken. – Már a szememet forgattam, de azért erőt vettem magamon, és nem nyomtam ki a telefont, pedig szívem szerint ezt tettem volna – immár tizedszer a nap folyamán. Pedig még csak délután fél kettő volt.
– Majd veszek egy kutyát, és ígérem, apu, mindig bezárom az ajtót és nem engedek be idegeneket – feleltem szkeptikusan, miközben sietősen keresztülsétáltam egy parkon. Magamban átkozódtam, amiért magassarkút vettem, ami bár dekoratív, és jó benyomást kelt, de sietni lehetetlenség benne.
– Dalma, kérlek, ne bagatellizáld el a dolgot! Ez komoly! – Mark fura komplexusban szenvedett. Szentül hitte, hogy fizikailag képtelen vagyok arra, hogy gondoskodjak magamról. A szeretetével és az aggodalmával pedig szinte megfojtott. Egyszerűen nem értettem, hogy mi vezetett idáig, mert mielőtt Berlinbe mentem volna, még normális volt.
– Igen, Mark, az is komoly, hogy amiért folyamatosan veled beszélek telefonon, el fogok késni arról az állásinterjúról, ami miatt ideköltöztem. Plusz rettentő kínosan venné ki magát, hogyha a felvételi elbeszélgetés közben megcsörrenne a telefonom, amin a tövig rágott körmű bátyám zaklat. Felnőttem, már kábé nyolc évvel ezelőtt, szóval megkérlek – utoljára –, hogy ezt tartsd tiszteletben, különben veszek egy új kártyát a telefonomba. – Valahol mélyen komolyan is gondoltam ezt, mert bármennyire szerettem is Markot, túlzásba vitte, és épp ideje volt helyreigazítani kicsit a dolgokat.
– Akkor majd megkérem Mariót, hogy időnként nézzen rád – jelentette ki elmélázva, mire felsóhajtottam, bár szívem szerint a hajamat téptem volna. Ki is ment a fejemből, hogy Mark világra szóló cimborája éppen a Bayernben játszik. Stuttgartban, a gimiben osztálytársak voltak, és országos cimborákká kovácsolódtak. Igazából nem volt bajom a sráccal, jól elvoltam vele, amikor nálunk bandáztak. Leültem velük meccset nézni, néha elmentem velük moziba, amikor anyáék másképpen nem engedtek volna.
– Nem is tudtam, hogy még tartod vele a kapcsolatot – szaladt magasba a szemöldököm.
– De igen, gyakran beszélünk. Majd szólok neki…
– Mark, ha emlékszik is rám, amit kötve hiszek, kisebb gondja is nagyobb ennél. Egyrészt. Másrészt a francnak se hiányzik egy bébicsősz. Komolyan mondom, hogy számot cserélek, ha nem hagyod abba. – Olybá tűnt, ez használ, mert Mark meghátrálni látszott.
– Jó rendben, visszafogom magam – nevetett fel kényszeredetten. Már épp letenni készültem a mobilt, amikor a bátyám folytatta: – Hé, D! Sok sikert!
– Köszi – feleltem szolid mosollyal az arcomon.
– Szeretlek, ugye tudod? – kérdezte, és a hangja annyira bűnbánó volt, hogy megesett rajta a szívem.
– Ja, persze – nevettem, majd hozzátettem: – Én is téged, te majom! – Kinyomtam a telefont és a táskámba süllyesztettem. Gondterhelten túrtam barna hajzuhatagomba és lépteimet megszaporázva haladtam a Säbener Straße felé.
*
Végül öt perc késéssel érkeztem a Bayern központjához, ahol a hatalmas épületkomplexust látván először megrémültem, hogy hogy fogok én itt bármit is megtalálni, de ezen aggodalmam eloszlott, amikor a portánál megállítottak. Itt már az aggasztott, hogy hogyan fogok egyáltalán bejutni. Szerencsére a portás rendkívül segítőkész volt, mert amikor elmondtam a nevem, és a jelenlétem célját, mosolyogva útbaigazított és adott egy vendégeknek szóló, nyakba akasztható belépőt. Állítása szerint, ha ez nálam van, nem akarnak majd kidobni.
Amikor beküldtem a jelentkezésemet a Bayernhez, igazából nem számítottam arra, hogy visszahívnak. Örültem volna neki, de nem éltem bele magamat. Mégis, mikor megcsörrent a telefonom, miközben Stuttgart belvárosában sétáltam a legjobb barátnőmmel, Steffivel, azt hittem, kiugrok a bőrömből. Igazából az állás megkapásától függetlenítettem a Münchenbe költözésemet, mert úgy voltam vele, hogy addig fogom őket bombázni az önéletrajzommal, ameddig fel nem vesznek. De azért boldogabbá tett, hogy az első rostán rögtön átmentem.
Világéletemben elkötelezett voltam a sport iránt, de mint olyan, sportolóként nem lehettem kiemelkedő – nem volt meg hozzá a tehetségem, a kellő kitartásom. De a sport közelében akartam lenni, ezért találtam ki tizenhat éves koromban, hogy én egyszer egy sportcsatornánál fogok dolgozni. Akkor azt még nem tudtam, milyen sportcsatornánál és milyen állásban, de kezdetnek ez elég volt.
Gimnázium végén a berlini Humboldt Egyetemre adtam be a jelentkezésemet, ahová fel is vettek kommunikáció szakra. A hároméves alapképzés elvégzése után aztán szakosodtam az audiovizuális média irányába. Két és fél év alatt megtanultam mindent a forgatásokról, egy TV-stáb munkájáról, és minden munkafolyamatba bele tudtam szólni. Volt pár csoporttársam, akik hasonlóan hozzám, a sport közelében akartak dolgozni, így elhatároztuk, hogy közösen készítjük el a vizsgafilmünket.
Rengeteg közbenjárás után sikerült elérnünk, hogy a Herthánál forgathassunk. Több héten át tartó éjszakázás után, vért és verejtéket nem sajnálva végül elkészültünk a berlini klubot, és annak zanzásított történetét bemutató, interjúkkal tarkított félórás rövidfilmmel. Utólag a klubnál is sajnálták, hogy eleinte ellene voltak annak, hogy a csapat körül tébláboljunk, hogy kamerázzunk az edzéseken, hogy gyorsinterjúkkal zaklassuk a játékosokat, mert kifejezetten tetszett nekik a végeredmény. Ennek örömére pedig a klub fejesei olyan ajánlólevelet írtak mindhármunknak, amitől rettenthetetlennek éreztem magamat a Bayern központjában sétálva.
Keresztülsiettem az épületek között, egészen a nagy, fehér, üveg előcsarnokú épülethez. Mit is mondott a portás?
– Keresztül az éttermen, fel a lépcsőn az elsőre, a folyosón balra a harmadik… nem, a negyedik ajtó – motyogtam magam elé, mielőtt bevágtattam volna az étterembe. Meglepő módon, a rám szegeződő tekintetek, amikre számítottam, elmaradtak, így észrevétlenül suhantam keresztül a hangulatos ebédlőn. A lépcsőhöz érve ismét megszidtam magamat a cipőválasztás miatt, mert a fokokra lerakott padlólapon úgy csúszott a barna cipőcsoda sarka, mint a franc.
Az elsőre felérve megkerestem a nekem szükséges ajtót, majd vettem egy nagy levegőt, lesimítottam a fekete alapon virágmintás nyári ruhámat, megigazgattam a barna blézerem és végül kétszer átfésültem az ujjaimmal a loknikba tekert barna hajamat. Nagyot sóhajtva kopogtattam az iroda ajtaján.
– Szabad! – hallottam meg az ajtó túlsó oldaláról, így egy határozott mozdulattal benyitottam. Sok mindenre számítottam, csak arra nem, ami végül fogadott. Az irodában az íróasztal mögött egy ránézésre velem egykorú, húszas évei végén járó szőke srác ült.
– Toni Federsen, az FCB.TV főszerkesztője, üdv – állt fel, felém nyújtva a jobbját.
– Dalma Kellner – ráztam meg a szőke kezét.
– Foglaljon helyet! – Tettem, amit mondott, és örültem, mint majom a farkának, amiért nem hajtott el azzal, hogy „köszönjük, pontatlan munkatársra nincs szükségünk”.
– Bátorkodtam megírni a munkaszerződését… Nem lenne gond, ha tegeződnénk, mint leendő munkatársak? – kérdezte a szőke kissé zavartan, de nem is ez ütötte meg a fülem. Munkatársak? Munkaszerződés?
 – Azt hiszem, valami félreértés történt… – hebegtem-habogtam össze-vissza, a magabiztos attitűdömnek lőttek, és ehhez Toni Federsennek nem volt szükség két mondatnál többre. Hatalmas gratuláció Dalma Kellnernek.
 – Amikor láttuk a Hertháról forgatott rövidfilmed, tudtuk, hogy alkalmazni akarunk. Az interjúra behívás csak formalitás volt – magyarázta Toni szája sarkában bujkáló félmosollyal és csillogó, kék szemekkel.
 – Az nem csak az én munkám volt – mentegetőztem egyből, mert nem akartam más tollával ékeskedni.
 – Nem számít, mert csak te jelentkeztél az állásra a készítők közül. Tehát akkor…? – a mondata további részét függőben hagyta, és várakozón biccentett az elém csúsztatott papírhalomra.
 – Szóval… Megkaptam a melót? – kérdeztem, még mindig értetlenül állva a dolog előtt.
 – Ha megfelelnek a szerződésben leírt tételek, akkor igen, megkaptad. – Egy nagy szusszantás után elvigyorodtam, majd egy tollért nyúltam.
 – Hol írjam alá? – kérdeztem félig viccelve, mert azért nyilván bele akartam nézni, de nem terveztem nem elfogadni. Toni felnevetett, majd felállt a székéből.
 – Kérsz egy kávét? – kérdezte az irodája sarkában elhelyezett kávéfőző felé sétálva.
 – Két cukor, sok tej – motyogtam, fel sem nézve a szerződésből. Gondosan végig akartam olvasni az elém helyezett négy oldalt. A szemem sarkából azért kiszúrtam, hogy Toni visszafordult, és rám nézett, így felpillantottam a lapokból. A leendő főnököm kérdőn, szinte várakozón pillantott rám. – Légy szíves! – tettem hozzá, némi kérdő hangsúllyal. Toni elvigyorodott, biccentett, majd visszafordult a kávéfőzőhöz.
Mire átrágtam magamat a szerződésen, addigra a kávé is lefőtt, és főnököm egy széles vigyorral az arcán tette le mellém. Az egészen idáig szorongatott tollammal a lap aljára kanyarintottam a nevemet. Ez volt az álmaim valóra válásának pillanata, mégsem volt benne semmi különös, azon kívül, hogy az irodában kellemesen bódító kávéillat terjengett. Legalább valami mennyei harangjátékot vártam volna, vagy angyali kórust, vagy valamit. Semmi hasonló nem lévén csak vállat vontam és átcsúsztattam a lapot Toninak. Vetett rá egy kurta pillantást, majd egy, az asztala sarkán magasodó iratkupacra helyezte. Magasba rántott szemöldökkel vizslattam az óriási papírstócot, mire a főnököm csak zavartan elmosolyodott.
– A titkárnőm szabadnapos volt a héten, és… De holnapra készítünk egy fénymásolatot neked a szerződésből. – Hálásan bólintottam, majd egy húzásra kiittam a kávém, ami csak a töménytelen cukor és tej miatt volt iható, ezek együtt valamelyest elnyomták az amúgy pocsék kávé ízét. Volt egy olyan sejtésem, hogy alapvetően nem Toni szokott a kávékészítéssel bajlódni, hanem az éppen szabadnapon lévő titkárnő. Nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy szeretni fogom, már akkor is, ha csak eggyel jobb kávét készít, mint a főnök.
– Van még valami? – kérdeztem a papírok között kutató Tonitól.
– Nem, semmi. Holnap fél kilencre gyere be. Addig tartsd magadnál ezt a kártyát, amit kaptál, és holnapra meglesz a rendes. És nézz körül nyugodtan. Elkísérnélek, de vár rám egy halom papír. Soha többé nem engedem szabadságra Stellát – motyogta maga elé, amin muszáj volt felkuncognom. Toni szétszórtabb volt, mint azt elsőre gondoltam volna. Nagyon reméltem, hogy Stella hamar rendet teremt majd, és hogy semmilyen fontos irat nem vész el.
– Akkor én most megyek, Toni. Viszlát, holnap fél kilenckor találkozunk – búcsúztam felállva az asztaltól. Nyújtottam a kezemet Toninak, aki sebtében megrázta, elmormogott, valamit, ami leginkább ahhoz hasonlított, hogy „rendben, holnap találkozunk, szia”, majd visszatemetkezett a papírjaiba. Megvontam a vállam, majd arcomon széles vigyorral sétáltam ki az ajtón.
Amint becsuktam magam mögött a fehér ajtót, egyből a telefonom után kezdtem el kutatni a táskámban. Meglepően hamar a kezembe akadt, és legnagyobb örömömre sem nem fogadott hívást, sem üzenetet nem jelzett a bátyámtól. Az első gondolatom az volt, hogy Toni irodájában biztosan nem volt térerő, és majd csak utólag fogja a telefonom kijelezni a hívásokat. Aztán az, hogy lehet, nem is fogja kijelezni, mert Mark már régen Interpolos körözést adatott ki rám, mint eltűnt személyre. Aztán megnyugtattam magamat azzal, hogy legkorábban az eltűnést követő 24 óra letelte után kezdenek el keresni. Így, hogy mindkét elméletemet rövid úton megdöntöttem, hamar arra az utolsó következtetésre jutottam, hogy Mark végre megértette, amit mondani akartam neki, és felhagyott az állandó aggódással. Vagy ha nem is hagyott fel vele, de legalább már engem nem zaklatott miatta.
Ettől függetlenül a telefonomon egyből az ő számát tárcsáztam, annak reményében, hogy majd első csörgésre felveszi, ehhez képest a mobilja foglaltat jelzett. Elvettem hát a fülemtől a készülékem, és hitetlenkedve meredtem a képernyőre.
– Másfél órája még nem akarta, hogy elvesszek, most meg… Akkor sem tudnám elérni, ha éppen emberrablók fognának fegyvert a fejemhez, váltságdíjat követelve tőle – morogtam magam elé, a kezemben szorongatva a telefonomat.
Fejingatva indultam meg a folyosón arra, amerről jöttem. Éppen az étterembe vezető lépcsőn tipegtem lefele, újra meg újra elátkozva magamat, a cipőimet, meg azt, aki egyáltalán kitalálta a magassarkút, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Mark neve villogott, egy rólunk, kettőnkről készült közös képpel.
– Szia, nem érek rá, mert éppen elraboltak – vettem fel a telefont. Színtelen hangot igyekeztem megütni, mert valahol bosszantott az, hogy eddig Mark elhalmozott a figyelmével, most meg hirtelen csak úgy, minden ok nélkül foglaltat jelzett a telefonja, amikor remegve kellett volna várnia, hogy hívjam, és beszámoljak neki az állásinterjús tapasztalataimról.
– Hogy mi van? – kiáltott bele a telefonjába, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a kiáltást telefon nélkül is meghallottam volna, 230 kilométer ide vagy oda. Fájdalmasan ráncoltam össze a homlokom és megdörzsöltem a fülemet, amiben a bátyám maradandó halláskárosodást okozott.
– Vicceltem. Miért nem vetted fel a telefonod? – kérdeztem tőle, még mindig a sebeimet nyalogatva.
– Marióval beszéltem – jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Pedig nem volt az, rohadtul nem.
– Hogy mit csináltál? – visítottam a telefonba, gyanúsan egy oktávval magasabbra szökő hanggal.
– Marióval beszéltem telefonon – ismételte el a bátyám, mintha nem értettem volna elsőre.
– Nem megkértelek arra, hogy kezelj végre felnőttként, és ne akarj 24 órás felügyeletet a nyakamba varrni? – kérdeztem ingerülten, de immár fojtottabb hangon, mert közben leértem az étterembe.
– Nem miattad beszéltünk. Technikailag ő hívott engem, mert nemrég megcsalta a barátnője, szakítottak és most maga alatt van. Tényleg, összebarátkozhatnál vele, és ápolgathatnád a lelkét, te úgyis értesz ehhez. – Hallottam Mark hangján, hogy elmerengett, de tudtam, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
– Szóval másfél órája, még engem akartál az ő nyakába sózni, most meg őt az enyémbe? Ez egyre jobb lesz Mark! – fakadtam ki, észre sem véve, hogy időközben felemeltem a hangomat.
– Jó, nyugi D! Csak egy ötlet volt, nem kell leharapni a fejem – mentegetőzött, megint elővéve a cuki, bocsánatkérős hangját. Utáltam, hogy így tudott manipulálni, hatni a testvéri szeretetre, meg ilyenek. – De azért gondold meg, jó? – Ez volt az a pont, ahol legszívesebben felordítottam volna, de ezt elkerülendő inkább kinyomtam a telefont, és ingerülten a pult felé fordultam. Azaz csak fordultam volna, hogyha nem jött volna belém valaki az enyéméhez hasonló lendülettel. A sarkaimon amúgy sem álltam túl magabiztosan, hát még így, hogy nekem száguldottak. Én nyilván nem lehettem hibás, hiszen az elkövetővel ellentétben, én nem láttam őt. Elvesztett egyensúlyomon az segített csupán, hogy az imént belém száguldó vadbarom a derekamra kulcsolta a karjait, megmentve így a csúfos földre huppanástól.
Miközben azon gondolkoztam, hogy a helyzet már csak akkor lehetne klisésebb, hogyha lett volna nálam egy pohár kávé, amit történetesen pont a fickóra öntök, felpillantottam az arcára. Mario Gomez pislogott rám vakítóan kék szemekkel, és csibészesen bugyiolvasztó vigyorral.
Az első gondolatom az volt, hogy egészen biztosan nem lehet véletlen, hogy Mario pont akkor van pont ott, ahol én. Felmerült bennem, hogy Mark talán valami hiper-szuper nyomkövető rendszert épített a telefonomba, és minden másodpercben pontosan tudja, hogy hol vagyok. Vagy végül is informatikus, az is lehet, hogy a nyomkövető segítségével megtudja, hol vagyok, és közben belépve az adott helyek biztonsági rendszereibe, a kamerákon figyel. Paranoiásnak tűnik? Ugyan, Marktól ez egy nevetséges gyerekcsíny lenne csupán, csinált ő ennél…
– Hé, jól vagy? – Mario kellemes hangja csak úgy simogatta a Mark által tönkretett fülemet, függetlenül attól, hogy némileg türelmetlenül csengett. Gyanítottam, hogy olyannyira elmerültem a bátyámról szőtt elméleteimben, hogy fel sem tűnt, amikor a focista először szólt. Meg valószínűleg az sem, mikor másodszor és harmadszor, hacsak nem irtó alacsony az ingerküszöbe.
– Igen, igen persze – feleltem neki, egyik kezemmel belekapaszkodva a bárpultba, miközben lesimítottam a ruhámat, és a fülem mögé fésültem a hajamat.
– Sajnálom, nem figyeltem – mondta miközben bűnbánóan pislogott rám a hatalmas kék szemeivel. Én ennyivel meg is elégedtem volna, de neki muszáj volt még hozzátennie valamit. – Elvonta a figyelmem egy rendkívül csinos barna lány – kacsintott rám.
– Egészen biztosan kinyírom Markot – morogtam magam elé. Gomezről sok mindent el lehetett volna mondani, de azt semmiképp, hogy úgy néz ki, mint akit nagyon megviselt egy szakítás. Inkább nézett ki úgy, mint aki a legyet is röptében…
– Mark? Mint Mark Kellner? Dalma? – Más szituációban valószínűleg értetlenül álltam volna az előttem felsorakoztatott nevek hallatán.
– Igen, Mark a bátyám – bólintottam kurtán.
– Meg sem ismertelek. Mikor is találkoztunk utoljára? Öt vagy hat éve? Még kislány voltál. – Nem akartam vele vitatkozni, hogy igazából már akkor is elmúltam tizennyolc, mert valószínűnek tartottam, hogy az ő szemében akkor még tényleg kislány voltam.
– Öt éve volt, kicsit több. Akkor mentem el Berlinbe tanulni – feleltem neki. Meglepett, hogy így, hogy belőtte, hogy ki vagyok, mennyire máshogy viselkedett, mint ami az első megnyilvánulása volt. Odalett a legyet is röptében attitűd, és a kicsit sem németes vonásokba kíváncsiság költözött.
– Valami médiás cuccot, igaz? – kérdezte, miközben az egyik asztal felé biccentett.
– Igen, kommunikáció és médiatudomány szakon végeztem, audiovizuális média irányba szakosodtam – bólintottam mosolyogva.
Amikor utoljára találkoztam Marióval még rettenetesen kölyök-képe volt, amihez borzalmas, hosszú frizurát hagyott. De a haját azóta levágatta, az arca pedig megkomolyodott, egyedül a tekintetében maradt meg valami az akkor ismert huszonkét éves fiatal srácból. Határozottan jót tett neki az idő.
– És most mit keresel itt? – kérdezte miközben magunkhoz intette az egyik pincérlányt.
– Hát, holnaptól az FCB.TV-nél dolgozok – vigyorodtam el. – De figyelj… – kezdtem bele, ám az idő közben az asztalunkhoz érkező pincérlány miatt abbahagytam. Kértem egy narancslevet, Mario pedig kólát rendelt.
– Mit akartál mondani? – kérdezte, mikor a lány elment a rendelésünkért.
– Mark napok óta, amióta Münchenbe költöztem, azzal zaklat, hogy vigyázzak magamra, és mindenhogyan felügyelni akar. Már azt is felhozta, hogy esetleg megkér téged, hogy figyelj rám, de… Ugye ez nem történt meg? – kérdeztem, miközben rémesen kellemetlenül éreztem magam. A világért nem akartam, hogy Mario azt szűrje le ebből, hogy igazából igényelném a felügyeletét, mert isten ments!
– Nem, erre konkrétan nem kért, de azt említette, hogy Münchenben vagy és valamit mintha arról is mondott volna, hogy itt a Bayernnél akarsz valami állást megszerezni – magyarázta. Látható volt az, hogy valószínűleg nem figyelt túlzottan, mikor Mark rólam mesélt neki, és igazság szerint nem is nagyon bántam. Talán tényleg a szívfájdalmával volt elfoglalva, amit az exe okozott neki – merengtem el.
– Akkor jó. Most, nagyjából tíz perce is beszéltem vele, és akkor is mondta, hogy beszéltetek, és lekaptam a tíz körméről, de ez nyilván nem érdekel téged. Bocsi – mondtam, mikor láttam, a tekintetén, hogy a figyelme már messze jár.
– Nem, semmi gond – felelte, ismét rám emelve a jégkék szempárját. – Tudod, jó valaki olyannal beszélgetni, akinek nem az a második kérdése, hogy hogy vagyok – húzta el a száját, és tekintete fájdalmasan megvillant.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék, mert bár tudtam, hogy a volt barátnője miatt faggatták őt, és szomorú szemeit elnézve nem is annyira alaptalanul, de valahogy nem éreztem illőnek felhozni. Milyen jogon is hoztam volna fel, amikor csupán Mark ejtett róla szót egy fél mondat erejéig. Nem voltam a barátja, nem voltam a családtagja, így nem szólhattam bele a dologba.
– Dalma figyelj! Nem lenne kedved… beszélgetni? – kérdezte, de szörnyen esetlennek tűnt. Fél szemmel pillantott rám, várakozva, reménykedve.
– Miről akarsz beszélgetni, Mario? – kérdeztem vissza félrebiccentett fejjel, bujkáló mosollyal.
– Bármiről, kivéve Silviát… a volt barátnőmet. Nézd, te kívülálló vagy, nem ismerted őt, nem ismered a történteket. Nem nézel rám úgy, mint valami szánni való, elhagyott kölyökkutyára, de mégis talán eléggé ismerlek ahhoz, hogy beszélgessünk. Vagy ha nem, hát majd megismerlek.
Valójában pontosan azt gondoltam róla, már ezen rövid beszélgetés után is, hogy olyan, mint egy magára hagyott, szeretetéhes kölyökkutya, de nem terveztem ezt közölni vele.
– Szóval… beszélgessünk? – kérdeztem vissza, és röviden felnevettem. Valószínűleg Mario is érezte a helyzet abszurditását, mert rám emelve jeges tekintetét néhány másodperc erejéig ő is velem nevetett. A szája és a szeme sarkában nevetőráncok gyűltek ilyenkor, amik még karakteresebbé tették az arcát. Mario Gomez egy kifejezetten jóképű pasi volt – egy jóképű pasi, összetört szívvel.
– Igen, beszélgessünk – válaszolta mosolyogva.
– Akármiről? Kivéve ezt a lányt… – kérdeztem, mintha csak a tananyagot mondanám fel az iskolában a tanárnak.
– Pontosan. És arról sem, hogy hogy vagyok – mosolyodott el. – Akkor megegyeztünk?
– Ez miért jó nekem? – kérdeztem vigyorogva.
– Csodás személyemmel töltheted az idődet – kacsintott rám. Ez pontosan az a Mario volt, akire öt évvel ezelőttről emlékeztem. A nőcsábász, a minden lányt magába bolondító, pimasz szívtörő. Válaszán kivételesen nem botránkoztam meg, csak jóízűen felnevettem.
– Rendben megegyeztünk – nyújtottam felé a kezem, amit elvigyorodva rázott meg.
– Szóval, mit melózol majd az FCB.TV-nél? – kérdezte.
– Gondolom, valami végzettségemnek megfelelőt. Operatőri munka, interjúzás, vágás, igazából minden belefér, de komolyan ez érdekel? – kérdeztem tőle, összeráncolt homlokkal. Nehezemre esett elhinni, hogy pont az operatőri munka száraz szakmai oldaláról akar csevegni velem.
– Naná, hogy érdekel – mosolyodott el féloldalasan. Piszok jól állt neki, és csak még vonzóbbá tette a férfit számomra. Mario pont olyan pasi volt, aki beleillett abba a mintába, amit ilyen téren követtem. Már annak idején is helyes srácnak gondoltam, mikor még Stuttgartban játszott és Markkal országos cimborák voltak. De határozottan állíthattam, hogy az idő jót tett neki. Egy baj volt csak vele – minden látható jel szerint elég mély magánéleti gödörben hevert. Kicsit ironikusnak találtam ugyan, hogy pont a női szívek megkínzójaként elhíresült Mario Gomez az, akit szörnyű szívfájdalom gyötör, de mindig is hittem a karmában.
– Nézd, Mario, én nem ismerlek, de… – kezdtem bele nagyot nyelve. Noha éppen néhány perce szögeztem le, hogy nem fogok vájkálni a Silviás dolgokban, de már most láttam, hogy ez az egész nem vezet előre. Nem, mert azzal, hogy a szőnyeg alá söpri a problémáit, hogy figyelmen kívül hagyja őket, tulajdonképpen csak egy helyben toporog.
Nem tudtam azonban vele is megosztani a gondolataimat, mert ebben a pillanatban három csapattársa érkezett az asztalunkhoz. Thomas Müllert és Bastian Schweinsteigert a válogatottunk oszlopos tagjaként egyből felismertem – az lett volna csak a szégyen, ha nem teszem. A harmadik – legszélesebben vigyorgó – férfi azonban ismeretlen volt számomra.
– Ó, hogy ezért hangoztattad ennyire, hogy túl vagy Silvián! Én azt hittem, az csak kamu volt, de haver. Már megértelek – röhögött fel a harmadik, rendkívül mély benyomást téve rám. Fogalmam sem volt ki lehet, de abban kettő másodperc alatt holtbiztossá váltam, hogy egy tapló. És értetlenül álltam a tény előtt, hogy a látszólag normális Müller és Schweinsteiger, de még Gomez is, miért barátkozik egy ilyennel.
– Mario, fogd be! – morrant oda Mario a jelek szerint a másik Mariónak. Gomez szikrázó szemekkel nézett a csapattársára, de nem igazán értettem az okát. Persze, tahó volt, ez kétségtelen, de azért ennyire nem.
– Miért nem mutatod be az új barátnőd? – kérdezte Tapló Mario vihogva. Valamilyen okból kifolyólag az Oroszlánkirály hiénáit juttatta eszembe.
– Mert nem vagyok a barátnője – mondtam, Gomez kék szemeit pásztázva.
– Szóval akkor szabad a pálya? – Taplóka nagyon nem érezte át, hogy neki valahol nagyon máshol kéne lennie. Fáradtan pillantottam a magas férfira.
– Egy szóval sem mondtam, hogy más barátnője nem vagyok – jelentettem ki magabiztosan, mire a Tapló mögött álló Thomas Müller hangosan felnevetett.
– De ha nem a barátnőd, akkor mit akarsz tőle? – kérdezte ismét Taplóka, és már kezdett nagyon fárasztani a korlátoltsága. Ezúttal nem mondtam semmit, csak Marióra pillantottam, aki fáradtan ingatta a fejét, majd csapattársára pillantott.
– Egy barátom húga. Lelépnél? –kérdezte Mario, mire a másik Mario kicsit sértődötten elvonult. Gomez csak megingatta a fejét, majd rám pillantva bocsánatkérő mosolyra húzta a száját.
– Azt a Silviás dolgot nem úgy értette ám – huppant le Bastian az asztalhoz. Úgy fürkészte Mario arcát, mintha az árulkodó jelet keresné rajta, ami előrevetíti majd a csatár totális érzelmi összeomlását.
– Nem, persze – bólogatott Gomez, de úgy tűnt, mint aki nem is figyel arra, amit a szőke német mond. Időközben Müller átvágtatott az asztal másik oldalára, és ő a másik oldalról kezdte el rágni Mario fülét. Kezdtem megérteni, hogy miért nem akart Silviáról beszélni. Nagyon úgy tűnt, hogy a barátai gyakorlatilag úgy kezelték, mint valami súlyos beteget, körülugrálták, faggatták, folyamatosan lopva vizslatták – nem hagyták őt élni. Úgy óvták, mint egy kisgyereket, de észre sem vették, hogy pont a túlzott aggódásuk az, ami miatt még mindig nem lépett tovább.
Pontosan úgy viselkedtek vele, ahogyan Mark velem. Csak míg érte azért aggódtak, mert egy szakítás miatt köszöntött be változás az életében, az én bátyám a költözés jelentette újdonságoktól óvott engem. De igazság szerint teljesen bele tudtam magamat képzelni Mario helyzetébe.
– Öm, srácok – kocogtattam meg Bastian vállát, mire ő is és Müller is rám emelte a tekintetét. – A világért nem akarok beleszólni, mert gyakorlatilag öt perce találkoztunk először, és tényleg, ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak, de nem gondoljátok, hogy izé… Szóval, hogy amit csináltok, az aggodalmatok egy kicsit sok? – kérdeztem félve. Lopva pillantottam végig mindhármukon – Bastian ledöbbent, Mario szája sarkában mosoly bujkált, Thomas pedig értetlenül pislogott rám.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Müller felocsúdva a meglepődöttségéből, bár annyira azért nem sikerült neki magához térnie, hogy ne bajorul szólaljon meg.
– Hát, nagyjából öt perce vagytok itt, és körülbelül hússzor kérdeztetek rá arra, hogy Mario biztos jól van-e. Nem mondom, hogy nem szépirodalmi teljesítmény húszféleképpen feltenni ezt a kérdést, de kicsit talán túlmutat az egészséges aggodalom határán. Nem… Nem tudom, Mario mit gondol erről, de az elkínzott arcát figyelembe véve talán ő is kicsit túlzásnak érzi. Csak – bár számomra is fura kijelenteni ezt a róla hallottak alapján – nem akar belegázolni a lelketekbe. – Kérdőn pillantottam előbb Marióra, majd a hol engem, hol őt figyelő csapattársaira.
– Ez igaz, haver? – kérdezte Müller. Bastian annyira lesokkolódott az általam mondottaktól, hogy még mindig nem találta a hangját.
– Hát, igazából igen. Nézzétek srácok! Nagyon… hálás vagyok azért, amiért próbáltok segíteni, de… – kezdte Mario akadozva. Úgy tűnt, nem igazán találja a szavakat. – Ha folyamatosan Silviáról kérdezgettek, soha nem fogom magamat túltenni rajta – hadarta el hirtelen. – Fontos volt az életemben, de ennek vége, és ehhez mérten akarom élni az életem – tette hozzá, az előbbihez hasonló tempóban. Bastian egy darabig elgondolkodva szemlélte, aztán egy „Bocs, tesó” kíséretében megveregette a csatár vállát, és felállt az asztaltól, Müller pedig hasonló szavak között kísérte a középpályást.
– Bocs, nem akartam beleszólni, csak… – kezdtem, de folytatni nem tudtam, mert igazából fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen miért szóltam bele. Hogy miért avatkoztam egy olyan ember életébe, akit utoljára öt éve láttam, de soha nem voltunk barátok. Aztán eszembe jutott egy korábbi gondolatom, amit a csatárral is megosztottam: – A bátyám ugyanígy megfojt a szeretetével, és tudom, hogy mennyire bosszantó tud lenni. Tudom, milyen érzés az, amikor nem akarod megbántani azt, akit szeretsz, mert tudod, hogy csak jót akar, még ha a lehető legrosszabb módon is próbál segíteni – motyogtam végig az asztallapot bámulva, és csak a mondandóm végén pillantottam fel Marióra.
– Biztos vagy benne, hogy még mindig rólam van szó? – kérdezte a szája sarkában bujkáló mosollyal.
– Hé! Én itt megszabadítalak a szenvedéseidtől, és ez a hála? – Bár próbáltam komoly maradni, de végül nem bírtam és felnevettem.
– De ha már felemlegetted, köszönöm. – Többet nem mondott a témával kapcsolatban, de nem is vártam. Végtére is pasiból volt, akik irtóznak attól, hogy az érzéseikről kelljen beszélni.
– Nézd, Mario, én megértem, hogy nem akarsz erről beszélni, és tovább akarsz lépni, de az egyik elengedhetetlen a másik nélkül. Hidd el, hogy jobb lesz utána. Nem rögtön azután, hogy kiöntötted a lelked, mert valószínűleg akkor jobban fog fájni, mint valaha. De így kihúzod a szívedből a tüskéket, és idővel begyógyul a seb.
– A bölcsesség nálatok, Kellnereknél családi örökség? – kérdezte a csatár, de egy csepp rosszindulat sem volt a hangjában, csak játékos érdeklődés.
– Igen, apai ágon öröklődik, és magunk között csak jótanács-génnek hívjuk – vigyorodtam el. Tudomásul vettem azt, hogy nem most akarja megvitatni a Silvia-témát.
Mario Gomeznek elég volt mindössze fél óra, hogy eloszlassa bennem az összes róla felállított sztereotípiámat. Fél óra alatt bemutatta, hogy távolról sem az a nőcsábász szívtipró, akinek a sajtó és a korábbi, fiatalkori megnyilvánulásai alapján gondoltam. Ebben a fél órában ráébresztett arra, hogy igazából jobban hasonlítunk egymásra, mint azt valaha is gondoltam volna.
– Tulajdonképpen miért is Mark a legjobb haverom helyetted? – kérdezte Gomez félrebiccentett fejjel, miközben arcán pajkos mosoly játszott.
– Nem tudom, de ezen könnyen lehet változtatni – kacsintottam a csatárra, aki erre hangosan felkacagott.

Megjegyzések

  1. Hellóka :D
    Mivel már olvastam kb. háromszor, ezért csak egy rövidke kommentet hagyok itt:
    TECCETKÖVIIIT *-* ♥
    ennyi, szia

    u.i.: Gomeeeez *.* ♥♥ annyira várom már, hogy válogatott meccs legyen és ő is ott legyen, és következő világbajnokság legyen, és ő is vb legyen, és rúgjon - bocsi, gomezeljen - minden meccsen egy gólt *-*
    Amúgy szerintem én se tudok most fél oldalakat írni erről a novelláról, de - mivel gonosz vagyok - azt elárulom, hogy egy pontban egy icikepicikét hasonlítani fog rá az én Kramerem :D
    Most elgondolkodtam, milyen formázási tanácsot adtam én, de rájöttem, hogy a sorközt állítottam át, haha. Szívesen. :D És nem tudom, milyen vizsgáim voltak utána, de ha nem ez a hülye technológia, akkor sikeresek voltak, hála Gomeznek, szóval köszöntem szépen az ajánlást. :D
    A novellának mind a 10 oldalát imádtam, bár első olvasásra, hajnal háromkor volt egy mondat, amin nagyon fennakadt a szemem. xD Viszont másodszorra, amikor nekiálltam javítgatni, már a "– Mario, fogd be! – morrant oda Mario a jelek szerint a másik Mariónak." sem volt furcsa. :D Egyébként erről a szemét Mandzuról majd mondok valamit facebookon, csak emlékeztess, ha esetleg elfelejteném.
    Basti és Müller nagyon drágák voltak, hogy így aggódtak, és ápolgatni próbálták szegénye kis barátjuk lelkét, és közben nem vették észre, hogy sok, amit csinálnak. Amúgy ha valamit még írhatnál ehhez, az nem egy "normális" befejezés (mert EZ, ami most van, egy tökéletesen normális befejezés), hanem az a beszélgetés, ami abban a félórában zajlott, és hogy az asszony meg Gomez miért szakítottak. :D
    És akkor így a végére ejtsünk még két szót Toniról, akinek már a neve is tetszett, és arról, hogy a későbbiekben is várom sok szeretettel az ilyen novellákat, legyenek jó hosszúak, legyen bennük sok német - jöhetne például a réges-rég ígérgetett Eljegyzés, mert tudod, hogy azzal sietned kell, nehogy Reus eligazoljon, mielőtt megírhatnád nekem. De ha ez mégis bekövetkezne, nem lehetne Mats helyett inkább Lukas a főszereplő? :D
    Najó befejeztem, mert az elfogultság mellé még felkerül a nevem mellé az is, hogy telhetetlen. xD
    Nem olvasom vissza, miket írtam, szóval bocsánat, ha összevisszaság. Csodálom, hogy én írtam ide elsőnek amúgy, de legalább senki nem lopta el a büszke első kommentelő címet előlem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Ó, köszönöm, hogy írtál :3
      A kövi még nem tudom mikor jön, de majd igyekszek :D
      sziaa ♥

      u.i.:Hát, ehhz Löwöt kéne megtalálni, hogy emlékezzen már a drága Gomezre :D De én is örülnék minden meccsen egy gomezelt gólnak :3 emlékszem, még az EB-n :3
      Ó, kíváncsian várom már, hogy mi lesz az az egy pont, ahol hasonlítani fog :D Jöjjön már Krameeer :D
      Nem a hülye technológia, szerintem az a hülye amire annyira rástressszeltél, hogy már a nevét se tudom. Analitika? :D Gomez mindig segít, szóval :D
      Ezt örömmel olvasom :3 Igen, mikor mondtad, hogy túl sok volt a Mario, gondoltam, hogy erre gondoltál :DD
      Basti és Müller mindig nagyon drágák. Jó, nem mindig, mert mikor Basti magából kikelve veszekszik a sporivel - levezetvén a Lukas miatt a frusztrációját - meg Müller mikor hasast dob annyira azért nem drága, de többnyire azok :D
      Amúgy akartam részletezni a beszélgetést, csak már így is 10 oldal volt, és nem akartam tovább húzni :D meg annyira nemszeretek párbeszédet írni xD asszony meg Gomez meg azért szakítottak, mert az asszony megcsalta ezt a jóembert :D Durva, mi? :D
      Gondoltam, hogy Toninak tetszett a neve, de köze nincs ahhoz a másik tonihoz (direkt a kisbetű xD ez a bosszú Nandoért xD) Egyelőre most dolgozok Hülkenbergen, meg Ölelgetősön, de ha kifutott Özil vagy Torres vagy Ölelgetős, akkor bejön majd hát vagy Xabi vagy Mosolygós vagy Basti. Valamelyik a kettő közül amúgy lehet, hogy többrészes lesz. :D de az is lehet hogy a Lukasos lesz több részes. xD vagy az is xD És amúgy nevetni fogsz, de Lukas is beleillene az Eljegyzésbe (mivel AU, gyakorlatilag bárki beleillene :D)
      Nem lett összevisszaság, és köszönöm, hogy írtál :3
      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egyedül [Destiel]

Sziasztok! Bár tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy ne utáljatok. Légyszi. x Supernatural, 10. évad körül x angst x szösz, 767 szó x démon!Dean x slash, Destiel x ajánlott zene Egyedül „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” /Orson Welles/ Castiel haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt, olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra. Nyugtalan volt, és félt. Nem attól,

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastélly al, a Bosszú val, és igen, a Timeless Times szal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked , és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád –

Dalban mondom el

Sziasztok! Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá. A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani