Ugrás a fő tartalomra

Aida

Sziasztok!

Az a helyzet, hogy egészen jól haladok az Azon a nyáronnal, kezd összeállni a dolog és én is rettentően lelkes vagyok a történettel kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy nektek hogy fog tetszeni majd az, ami az Azon a nyáronból kerekedik a végére, de ez még egy kicsit várat magára. Hogy addig se maradjatok olvasnivaló nélkül, megint nosztalgiázunk kicsit. Most egy olyan novellámat hoztam el nektek ismét, aminek a Final Masquerade már a harmadik lakhelye lesz, először még 2011. decemberében látott napvilágot, még a Timeless times oldalán. A sztori és a szereplők változatlanok – na jó, helyenként egy egészen picit hozzátoldottam –, egyedül a címe változott. Elhatároztam ugyanis, hogy leszámolok az angol címekkel, és mindent átmagyarítok. Vagy legalábbis valami olyasmi. Egyszerű, könnyen megjegyezhető címeket szeretnék, az Aida pedig azt hiszem, megint megfelel ennek a követelménynek. 

Tehát ismételten egy fanfictionről van szó, nem más, mint a mindenkori kedvenc focistám, David Villa főszereplésével. Bár igazság szerint ez némileg túlzás, mert a csatár valójában ténylegesen csak a novella végén jelenik meg, azért mégis körülötte forog a történet. Meg persze a főhősnőnk élete körül. Furcsa körülmények között született ez a novella, amolyan kísérleti szinten indult. Olyan érzésekről írtam, amikhez sok közöm akkor nem volt, aztán azóta eltelt három év, én is változtam, meg a világom, az életszemléletem is, de nem akartam sok dolgot átírni. Kicsit kibővítettem, részleteztem, mélyítettem, ahol szükségesnek éreztem, de egyébként zömmel ugyanaz, ami három éve megszületett. Kicsit tartok tőle, hogy minőségileg nem találjátok majd megfelelőnek, de azért bizakodom, és várom szeretettel a véleményeteket odalenn kommentben, vagy pipák formájában. Szóval így zárásképpen, csak jó olvasást! 


Aida
"Ha van rá lehetőséged, tedd meg, különben lehet, hogy örökre bánni fogod."

Szokás szerint a TV előtt ülve vártam a meccs kezdetét. 2005 ősze óta egyetlen olyan mérkőzést sem hagytam ki, amelyen a spanyol csatár pályára lépése lehetséges volt. Rettentően örültem, hogy ennyire összejött neki minden. Világ- és Európa-bajnok volt, BL győztes és spanyol bajnok. Ó, és mindemellett a Barcelona játékosa. Annak a csapatnak, amely épp most készült bebizonyítani, hogy nem csak Európában, de az egész világon nincs nála jobb.
A műszakom is elcseréltem, és vállaltam, hogy kora délutántól estig megyek dolgozni, csak hogy meg tudjam nézni a mérkőzést. Maia, a kolléganőm, persze boldogan ment bele, hogy helyettem jöjjön délelőtt. A hely, ahol dolgoztam napközben kávézóként, éjszaka pedig szórakozóhelyként funkcionált. Nem rajongtam érte – főleg az esti műszakért – de kellett a pénz, hogy be tudjam fejezni az egyetemet.
– Hé, Kislány! Nézed, vagy inkább gondolkozol? – huppant le mellém Sergio.
– Hogy… mi? Persze, hogy nézem – bólintottam lelkesen, és figyelmem immár száz százalékosan a képernyőnek szenteltem, ahol már valóban a kezdőrúgáshoz készülődtek a csapatok.
Kezemet tördelve figyeltem a meccs minden mozzanatát, és örömömben hangosan felkiáltva ugrottam fel, mikor Adriano betalált az Al Sadd kapujába. Aztán a boldogságom nem sokkal később beárnyékolódni látszott, amikor Villa egy támadás közben a földre rogyott. Nem tűnt komolynak a sérülés, a szívem mégis összeszorult. Imádkoztam, hogy ne legyen komoly, de a lelkem mélyén tudtam, hogy fölösleges, mert David nem az a típusú játékos, aki ok nélkül fekszik a földön. Azzal egy időben  hogy láttam, hordágyat kér, visítottam Sergióért. A beérkező spanyol kérdőn nézett rám, de én csak szó nélkül a képernyőre mutattam, ahol épp Villa esését játszották vissza.
– Nem tűnik vészesnek – ráncolta a homlokát Ramos. – De ismerve Villát, nem ok nélkül fetreng a földön.
– Sergi… Félek. Ha ez… Ha ez bármi komoly… Az nagyon meg fogja viselni. – A spanyol védő csak bólintott, és mellkasára húzva a fejem, vigasztalóan simogatni kezdte a hátamat.
A kommentátor innentől kezdve semmit nem mondott arról, hogy mi a helyzet a hetes mez tulajdonosával, csak annyit, hogy Sánchezt küldték be helyette.
Hiába lőtt a katalán csapat még három gólt a meccs során, alig figyeltem. Az agyam végig azon zakatolt, hogy vajon mi lehet a csatárral. Amikor a meccs után kettőkor elindultam munkába még mindig semmi hír nem volt Villa állapotáról.
– Akkor el tudod hozni majd Mattit a suliból? – Esdeklőn pillantottam a spanyolra, aki csak elvigyorodott.
– Naná, a keresztfiamra mindig van időm. – Fogalmam sem volt róla, hogy minek köszönhettem Sergio ilyen mértékű kedvességét, afelől meg aztán végképp sejtésem se akadt, hogy hogyan hálálhatnám meg neki. – Bele ne kezdj! – emelte védekezőn maga elé a kezét. – Szívesen teszem, tudod jól. De menj, mert elkésel a munkából. – Elmosolyodtam, majd gyors puszit nyomva a spanyol arcára kiviharzottam a házból és a kocsimba bepattanva a munkahelyem felé indultam.
Egy viszonylag átlagos napot tudhattam magam mögött, eltekintve persze attól, hogy a gondolataimat egy pillanatra sem tudtam elszakítani Villától és a sérülésétől. A létező összes variáció lefutott már a fejemben, a legjobbtól kezdve a legrosszabbig. Amikor lejárt a munkaidőm, szinte menekültem be az irodába, hogy gyorsan visszaöltözzek a farmer-póló összeállításomba. A dzsekim magamra kapva loholtam ki, közben még intve az engem váltó Cintiának és Zorának. A parkolóban bepattantam az autómba és gyújtást adtam. Annak reményében siettem haza, hogy Sergio talán rendelkezik valami számomra is hasznos információval. A kaput a kocsiból ki tudtam nyitni a távirányító segítségével, így gond nélkül hajtottam le a garázsba. A kocsit be sem zárva vágtattam fel a belső lépcsőn, éhezve az új információkra.
Mielőtt beléptem volna, két mély lélegzetet véve próbáltam nyugtatni magam, de rájöttem, hogy teljesen fölösleges, mert így csak még jobban húzom az agyam, és feszítem tovább a már amúgy is gyenge idegeim.
Mint a tornádó úgy rontottam be a lakásba és rohantam a nappaliba, ahol várakozásaimnak megfelelően a kanapén ott hevert Sergio, és épp hokit nézett. Furcsa. Nem is szereti a hokit. – Megráztam a fejem, és várakozó tekintettel leültem mellé az egyik fotelba.
– Sergi! – kezdtem el kalimpálni a szeme előtt, mire végre rám emelte a tekintetét. – Valami hír Villáról? – A hangomban a lehető legnagyobb mértékű aggodalommal tettem fel a kérdést. Valószínűleg ennél többet belesűríteni egy mondatba fizikai képtelenség. A számat harapdálva vártam a válaszát.
– Iker beszélt vele. Sípcsonttörés. – Halkan felsikítva a szám elé kaptam a kezem, és a szemembe könnyek szöktek. Pontosan tudtam azt, hogy mit jelent ez, még ha nem is fejeztem be az egyetemet, ennyi azért eljutott a tudatomig három év egészségügyi fősuli alatt.
– Mennyit kell kihagynia? – A hangom alig volt több suttogásnál, és az arcomon hangtalanul folytak le a könnyek. Faramuci helyzet volt ez, mert bár minden erőmmel próbáltam őt elfelejteni, egyszerűen képtelen voltam rá. Tisztában voltam vele, hogy minden valószínűség szerint ő már azt sem tudná, ki vagyok, mégis, valahányszor ránéztem Matiasra, bele a meleg, mogyoróbarna tekintetbe, újraéltem azt a pillanatot, amikor először találkoztam a focistával. Az, amit iránta éreztem és érzek mind a mai napig jóval több annál, ami szavakkal leírható lenne.
– Az orvos szerint, ha minden a legjobb úton halad, akkor 4-5 hónap. – Sergio szemeiben tisztán láttam, hogy pillanatok kérdése, és elveszti az uralmát a helyzet felett. Jóban volt a csatárral, amellett, hogy a válogatottban csapattársak voltak, szoros barátság fűzte őket össze. A védő ábrázatáról is ugyanaz az aggodalom volt leolvasható, ami valószínűleg az én arcomon is ült.
– És ha a dolgok nem mennek jól? – kérdeztem elfúló hangon. Tudnom kellett, de Sergio néma maradt, és ebből már tudtam a választ. – Ki kell hagynia az EB-t? Sergi, az Isten szerelmére, mondj már valamit!
– Ha bármi félrecsúszik, akkor az is megeshet, hogy soha többet nem focizhat. – Ez volt az a pillanat, amikor eltört az a bizonyos mécses, és hangosan zokogni kezdtem. Épp eleget éltem focisták és élsportolók között ahhoz, hogy tudjam, milyen szörnyű lehet neki szembenézni ezzel. És tisztában voltam azzal, hogy ha ez bekövetkezik – mármint az, hogy abba kell hagynia a focit –, akkor abba belerokkan. Nem fizikálisan, bár fene tudja, de mentálisan, belülről felőrli önmagát. És az a tudat, hogy ő szenved, engem is olyan útra sodort, hogy elveszítsem a pozitív gondolkozásom, és vele együtt szenvedjek – még ha ő ezt nem is tudta.
Csak arra lettem figyelmes, hogy Sergi már engem ölelve a hátamat simogatja, és nyugtató szavakat suttog a fülembe, holott tudtam, hogy őt is megviseli. Kedvelte a csatárt, és átérezte a helyzetét.
Úgy éreztem, hogy a sírást soha nem fogom tudni abbahagyni, mégis egy idő után észre kellett venne, hogy a könnyeim fokozatosan apadnak el.
– Nem értem miért nem kerested meg – kezdett bele a védő a szokásos hegyi beszédbe.
– Mondtam már Sergi, felesége van és gyerekei. Nem rondíthatok bele csak úgy, hogy „helló, szia, emlékszel még rám? Én vagyok az a lány, akivel annak idején, még 2005 nyarán kavartál a menyasszonyod háta mögött, majd sírig tartó szerelmet esküdtél. Ja, képzeld, van egy fiunk, nem fantasztikus?” Ez nonszensz és abszurd lenne. Ilyet nem lehet csinálni. Egyébként se hiszem, hogy emlékezne rám. – Megvontam a vállam, bár belülről az egész sztori igazságtartalma fájdalmasan égetett. Mert valóban nem állíthattam be. Most már nem. Ha akkor nyáron kevesebb az önérzetem, és utána megyek, akkor talán minden másképp alakult volna, de a múlton kár rágódni.
– Komolyan azt gondolod, hogy nem emlékszik rád? Te tényleg ezt hiszed? Hát akkor mesélek valamit. Azt, hogy lelépett milliószor megbánta, ahogy azt is, hogy nem téged választott, hanem Patit. Keresett égen-földön, de te jó gyerek módjára leléptél pár hónapra Finnországba. Utána is hónapokig kérdezte, hogy nem tudok-e rólad valamit, és minden egyes alkalommal a képébe kellett hazudnom, hogy nem, csak annyit, hogy végleg visszaköltöztél Finnországba. Mert ugye ez volt a hivatalos sztori. Szóval ne mondd nekem, hogy nem szeret. Ne találd ki hogy nem emlékszik rád, mert igenis pontosan tudja, hogy ki vagy, és kicseszettül nagy szüksége lenne rád. Mellesleg meg, könyörgöm, rólad nevezte el a lányát! – kelt ki magából Ramos. Érdekes. Ezek olyan történetek voltak, amiket még soha nem hallottam, mégis új megvilágításba helyezett dolgokat.
– Sergi… – kezdtem volna, de félbeszakított.
– Nem, figyelj. Mi lenne, ha egyszer az életben egy kicsit önző lennél, és nem foglalkoznál más boldogságával, csak és kizárólag a magadéval. A legjobb barátom vagy, és szeretlek, épp ezért kérlek arra, hogy menj el Barcelonába, és látogasd őt meg. Holnap hozzák haza, és hétfőn műtik.
– Nem lehetek önző. Itt van Matias, akit nem hagyhatok csak úgy magára. Nem tűnhetek el csak úgy, mint szürke szamár a ködben. Ez… ez nem így működik. –  Határozottan megráztam a fejem, de a zsigereimben éreztem, hogy ezt a csatát elvesztettem, és ha Ramoson múlna, akkor, ha a szükség úgy hozná, a hátán vinne el Barcelonába.
– Te is tudod, hogy bármikor szívesen vigyázok Mattira, és a csapat többi tagja is így van ezzel. Kérlek Kislány, gondold át. – A válaszom csak egy apró bólintás volt, majd felvonultam lefeküdni, ám mielőtt aludni mentem volna még benéztem a fiam szobájába, aki békésen szuszogott az ágyában, a Barcelonás takaró alatt. Muszáj volt mosolyognom, ahogy észrevettem a paplan alól kikandikáló, a fiamnál három számmal nagyobb fehér Real Madrid mezt. Mindig körüludvarolta a Sergióhoz érkező csapattársait, akik imádták a kisfiút, és ez az érzés kölcsönös volt. Matias szinte az összes Real játékost szerette és tisztelte, mégis a sors fura fintorának köszönhetően, az örök példaképe Villa maradt, a hőn imádott kedvenc csapat pedig a Barcelona.
A fiamat nézve el is felejtettem az életem problémáit, ám kilépve a szobájából újból szöget vertek a fejembe a gondolatok. Egész éjjel ezen kattogott az agyam, és szinte alig aludtam valamit. Gondoltam ezt én. Aztán mikor másnap tizenegykor felébredtem, már más véleményen voltam.
Pólóban és rövidnadrágban, kócosan ballagtam le a nappaliba, ahol a Real Madrid fél kerete ott csücsült.
– Mi van itt, nemzetek gyűlése? – futtattam végig a tekintetem a társaságon összeráncolt homlokkal. Ott volt ugyanis Marcelo és Kaká Brazília képviseletében, Coentrao és Ronaldo portugál színekben, Higuaín és di Maria az argentin szakasz tagjaiként, Özil és Khedira, mint Németország "küldöttei", Benzema, egymaga képviselvén Franciaországot, Casillas és persze Ramos, mint a vendéglátó spanyolok. Közöttük meg valahol a fiam is ott kóricált – akkor épp a franciát szédítette.
– Igen, úgyhogy nyugodtan csatlakozhatsz, finn leányzó – vigyorgott Ronaldo, mire elmosolyodtam. A megismerkedésünk nem igazán volt fényes. Amikor kimentem ajtót nyitni, a második mondatában kvázi lekurvázott, és meg egy pofon után az orrára vágtam az ajtót. Hetekig fújtunk egymásra, mint két rossz macska, aztán egyszer Matti megtalálta, hatalmas lett a szerelem, és a gyerekszeretetével engem is megbékített, azóta meg jó barátok vagyunk.
– Mi a téma? – ültem le a portugál mellé a fotel karfájára.
– Mattival megbeszéltük, hogy mennyire örülne ő is annak, ha az anyukája elmenne kicsit nyaralni, és közben mi vigyáznánk rá – szólalt meg a földön fekvő, lábait a kanapén pihentető Marcelo. Kérdőn néztem Ramosra aki csak kezét védekezőn felemelvén vigyorgott. Egy amolyan ezért még számolunk tekintettel lerendeztem a dolgot, és Iker felé fordultam.
– Menj el Barcelonába. Nem kérés, parancs. Itt a jegyed, meg a szállodai szobafoglalás. A főnököddel beszéltünk, elenged. Holnap szombat, akkor indulsz. Nincs apelláta. És ha megtudom, hogy nem mész be hozzá, rád küldöm az egész Castillát. – Tudtam, hogy a kapus komolyan beszél, és ha szükséges tényleg beváltja a fenyegetést – ami a legrosszabb rémálmommal lett volna egyenlő.
– Rendben, elmegyek. – Eme kijelentésemet az összes ott lévő részéről boldog üdvrivalgás és taps fogadta – igen, még Matias is lelkesen tapsolt. – De valamelyikőtök velem jön. – A két spanyolra mutattam, akik érdeklődve várták az indokom, hogy miért is van szükségem gardedámra. – Furán venné ki magát, ha csak úgy beállítanék, főleg, hogy a kórház bejáratáig nem jutnék el, mert kivágnának a biztonságiak. – Megvontam a vállam. Persze hogy a sok intelligens focista erre nem gondolt. 
– Jól van, megyek. – bólintott rá végül Sergio. Hálás mosollyal nyugtáztam a dolgot, majd felmentem összekészülődni, ugyanis az nem jutott eszébe a házban tanyázó madridi játékosoknak, hogy nekik edzésük lesz, a fiammal egyetemben.
– Tényleg, egyébként hova akarjátok tenni Mattit, ameddig ti edzetek? – kérdeztem Ikertől – mint a társaság legértelmesebb tagjától.
– Ő is edz velünk – kotyogott bele Marcelo.
– Ezt te se hiszed el, Bongyorka.
– Dehogynem! Mou is belement – bizonygatta az igazát a brazil.
– Na, ezt meg én nem hiszem el – szólalt meg vigyorogva Coentrao a kanapén ülve.
– A kispadra beülhet, megdumáltam Moruinhóval. – Kedves mosolyt küldtem Iker felé, aki csak legyintett. Néha komolyan elgondolkoztam azon, hogy hogyan képes elviselni ezt a sok marhát.
– Hidd el, néha nekem is fizikai fájdalmat okoz – felelte egyszer nevetve, mikor volt merszem megkérdezni tőle.

*

Ramos sikeresen lesérült a pénteki edzésen, így legalább tudott lógni az edzésekről. Egyébként elgondolkoztam rajta, hogy vajon mennyire is lehet komoly az a sérülés, hogyha gond nélkül tud fel-le rohangálni a lépcsőn, kergetve az Odie-t kergető Matiast.
Szombat délután az egész csapat becsődült hozzánk, és nem igazán könnyes még kevésbé érzékeny búcsút követően, szinte belökdöstek az autóba, hogy induljunk már a reptérre, mert lekéssük a gépet. Egy utolsó aggódó pillantás, egy „jó legyél” puszi Matti feje búbjára, és már valóban a reptér felé száguldottunk. Természetesen én vezettem, mert ugyebár Sergiónak fájt a combja.
Az egy órás repülőút alatt valamit végig dumált, de őszintén, fogalmam sem volt miről. Bár a kiragadott „Marcelo és Özil”, „öltöző”, „smároltak”, „buli”, „szálloda”, „Valencia", „Mojito”, „vetkőzős pókerparti” szavak után, nagyon nem is érdekelt az egész történet. Néha gondoltam rá, hogy figyelmeztetem, azért levegőt is vegyen, de ahogy észrevettem, valahogy mindig sikerült megoldania.
A szállodában bár egy szobában voltunk – igazából lakosztály, de lényegtelen –, de mindkettőnknek volt azon belül külön szobája – hála az égnek. Megbeszéltük, hogy csak vasárnap megyünk be a kórházba – tekintve, hogy ma érkeztek meg, nem akartunk zavarni. Vagyis Ramos. Én az egésznek ellene voltam, de csinálhattam volna bármit, úgyis elcipelt volna Villához, úgyhogy inkább a békés együttműködést választottam.
Sergio még lerángatott vacsorázni, aztán próbált megfűzni, hogy nézzünk meg valami filmet. Beajánlotta a Csizmás, a kandúrt, az Alvin és a mókusok 3-at, és a Táncoló talpak 2-t, amikor pedig közöltem vele, hogy most kihagyom, de küldje el a filmeket Mattinak, ő biztos értékelni fogja. Ramos válasza mindössze annyi volt, hogy tovább sorolta az éppen moziban futó filmeket. Nagyot sóhajtva, a fejem ingatva vonultam be a szobámba, ahol egyből a hatalmas, padlótól plafonig tartó üvegablak elé léptem, és bámultam ki a barcelonai éjszakába. Az elmúlt hat év emlékei hirtelen elárasztották az agyam, és filmként pörögtek végig előttem.

*

Cassie-vel, a lakótársammal (per legjobb barátnő, per sulitárs) ültünk abban a kávézóban, ahol most dolgozom, és épp egy vizsgáról jöttünk – abban a szemeszterben az utolsó volt. Jókedvűen viccelődtünk, és nevetve terveztük az esti bulit, aztán egyszer csak a barátnőm figyelmes lett rá, hogy három asztallal odébb két „iszonyat cuki srác” ül, akik minket figyelnek. Fejemet ingatva leintettem, de neki lett igaza, mert öt perccel később a két srác már ott ült a mi asztalunknál. Focisták voltak, az egyik a Sevilláé, a másik a Zaragozáé, ami mégis közös volt bennük, hogy mindketten a spanyol válogatottnak játszottak. Egyikük sem volt még híres, így rászorultunk arra, hogy bemutatkozzanak. A hosszú, világosbarna hajút Sergiónak hívták, a másikat sötét, már-már fekete hajjal pedig Davidnak. Elhintettük nekik az információmorzsát, miszerint az este ünnepelünk, amire ők egyből ráharaptak, hogy „Hol, kivel és mit?”. Természetesen ragaszkodtak hozzá, hogy velünk jöjjenek, így esett meg az, hogy nem egész hat órával később, már David Villával táncoltam a terem közepén egy El Canto del Loco számra. A nap végére már szinte mindent tudunk egymásról, és Cassie későbbi megjegyzését idézve „nagyon egy hullámhosszon voltunk”.
Tisztában voltam vele, hogy öt évvel idősebb nálam, hogy csak ideiglenesen van Madridban, hogy a munkája rövid időn belül visszaszólítja Zaragozába, mégse érdekelt semmi. Úgy gondoltam rá, mint egy könnyű nyári flörtre, csak arra nem számítottam, hogy beleszeretek. Olyannyira szerelmes voltam, hogy az már-már gyomorforgató volt. Imádtam minden vele eltöltött pillanatot, és mikor együtt voltunk, csak akkor éreztem azt, hogy igazán élek. Biztonságban éreztem magam mellette, holott egy ilyen kapcsolatnál nem létezik bizonytalanabb. Cassie végig mondogatta, hogy „nem lesz jó vége” és próbált kirángatni ebből az egészből, de nem hallgattam rá. Makacs voltam, ráadásul szerelmes is.
Tisztán emlékszem az első csókunkra, akkor éppen négy napja ismertük egymást. Egy buliban voltunk éjszaka, a szórakozóhely tetején, a csillagok alatt. Életem addigi legjobb csókja volt, már csak azért is, mert ez után mondta ki először, hogy szeret. Persze lehet egy ilyet függőben hagyni? Rávágtam rögtön, hogy én is szeretem. Összekulcsolt ujjakkal mentünk vissza és buliztuk végig az éjszakát.
Három nappal később mellette ébredtem, és ez félelemmel töltött el. Azt hittem, ennyi volt az egész, csak átvert, becsapott, és amint felébred, közli, hogy viszontlátásra, el lehet menni. Rettegtem ettől a pillanattól, tartottam tőle, hogy neki ez nem jelentett semmit, hogy csak én gondoltam bele túl sokat. Félelmeim azonban alaptalanok voltak – mosolyogva adott egy „Jó reggelt csókot” és együtt reggeliztünk. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, és talán tényleg az voltam.
Az elkövetkező két és fél hónapot a lehető legnagyobb szerelemben és boldogságban töltöttük el. Akkor jelentette be, hogy neki van egy menyasszonya, aki négy hónapos terhes, de nem szereti. Akkor kezdett el magyarázkodni, hogy de ha nem jönne a gyerek, akkor felbontaná az eljegyzést, de így nem teheti. Meg hogy ő is csak most tudta meg. Láttam rajta, hogy szenved, és talán sajnáltam is volna, ha nem éreztem volna, hogy belülről szétfeszít az érzés, hogy hazudott. Az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Jó, persze ez így nem igaz. Mert szerettem, és tudtam, hogy ő is szeretett engem. De mindettől függetlenül, az „örökké együtt leszünk” és ehhez hasonló hülyeségek közül semmi nem volt igaz.
– Akkor már csak egyet kérdezek. Volt bármi az elmúlt három hónapban, ami nem hazugság volt? – Nem akartam sírni, de a szemem sarkában már menetre készen ültek a könnyek, amikor elsuttogtam a kérdést.
– Igen. Az, hogy mindennél jobban szeretlek. – Elhittem. Függetlenül a helyzet abszurditásától, elhittem, mert kiismertem már annyira, hogy tudjam, ilyen súlyú dolgokban képtelen hazudni. De egyetértettem azzal, hogy menjen Patricia mellé, mert neki szüksége van rá. Vicces, hogy én ezzel küldtem el őt, és most Ramos ezzel a mondattal akarta elérni, hogy visszamenjek hozzá.
Igazándiból, ha maradni akart volna, akkor is elküldtem volna. Az volt az utolsó éjszaka, amit együtt töltöttünk, és reggel, mikor felébredtem, már sehol nem volt. Se ő, se bármit más, ami rám emlékeztethetett volna.
Legalábbis ő ebben a hitben élt, és én is, egy teljes hétig. Utána esett le, hogy öt napja meg kellett volna jönnie. Belülről mardosó félelemmel mentem el a gyógyszertárba venni kétféle terhességi tesztet. Hazaérve megcsináltam a teszteket, és remegve vártam a végeredményt. Amikor mindkettő pozitívat mutatott, összeomlottam. Az általam szeretett férfi elhagyott, egy nőért, akit nem szeret, de terhes tőle, és erre kiderült, hogy én is az ő gyerekét hordom a szívem alatt.
Szememből potyogó könnyekkel dobáltam be a cuccaimat egy bőröndbe, felhívva közbe a repteret foglaltam egy jegyet a következő Finnországba menő gépre. Egyetlen SMS-t írtam Sergiónak, hogy hazamentem, de ne szóljon senkinek se, majd kikapcsoltam a telefonomat. Sergivel legjobb barátok lettünk, és tudtam, hogy ha nyom nélkül tűnnék el, egyrészt halálra aggódná magát, másrészt, ha megtalálna, saját kezűleg fojtana meg.
Helsinkiig mentem repülővel, onnan pedig busszal mentem át a szülővárosomba, Riihimäkiba. Amióta eljöttem a madridi gimnáziumba ösztöndíjjal, nem jártam otthon, de még csak Finnország közelében sem. Azt, hogy a családommal nem találkoztam, annyira nem bántam, azt viszont annál jobban, hogy a barátaimmal is szinte megszakadt a kapcsolatom, egyet kivéve. A nálam két évvel idősebb Tommi, amióta az eszemet tudom a barátom, és soha még csak a gondolata sem merült föl egyikünkben sem, hogy többek legyünk barátoknál. Tommi olyan volt nekem mindig, mintha a bátyám lenne. Valaki, akinek bármit elmondhatok, akire mindig számíthatok. Épp ezért, amikor leszálltam Riihimäkiban a buszról, egy percre sem hezitálva az ő házuk felé vettem az irányt.
Ahogy becsöngettem és kijött, először el sem akarta hinni, hogy tényleg engem lát, de amikor végre sikerült, akkor egyből beinvitált, mondván ne fagyoskodjunk kint. Mindent elmeséltem neki, töviről hegyire az egész Villás történetet, és az volt a válasza, hogy addig maradok, ameddig csak akarok.
Tudtam, hogy sokáig nem élvezhetem a vendégszeretetét, hiába lát szívesen, mégis a látogatásom két hónapra húzódott. Ez alatt a két hónap alatt teljes erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből a spanyol csatárt, de még ha az eszem szívesen el is engedte volna, a szívem nem hagyta. Nap mint nap eszembe jutott egy dalról, egy elejtett mondatról, arról ha valaki a fociról kezdett beszélni, ha meghallottam a nevét, vagy csak ezt a nevet, hogy David, bármilyen vonatkozásban. De próbáltam továbblépni, megkíséreltem élni az életemet. Minden nap elmentem Tommival a hokiedzésre, és edzés után a srác mindig megengedte, hogy felmenjek a jégre korcsolyázni. Pici kislány korom óta űztem a sportot – persze soha nem versenyszerűen, bár volt, hogy ilyen álmokat dédelgettem, azonban viszonylag hamar letettem róla.
A jégpálya jót tett. Korcsolyázás közben kiszellőzött a fejem, és messzire jártak a gondolataim mindentől, ami Spanyolországgal kapcsolatos. A délutánokon és estéken pedig Tommi és a csapattársai intézték úgy, hogy ne legyen időm, alkalmam és energiám Villán és a múlton rágódni. Befogadtak, talán Tomminak köszönhetően, talán maguktól, mindenesetre rémesen hálás voltam nekik.
Két hónap után aztán úgy ítéltem meg, hogy eleget bujdostam, és itt az ideje annak, hogy visszatérjek az életembe. Könnyes búcsút véve hát finn barátomtól, a helsinkii reptéren gépre ültem, és visszarepültem Madridba. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék, mert tudtam, hogy Cassie biztosan talált másik lakótársat magának – végtére is két hónapig képtelenség egyedül fizetni az albérletet. Valamint azzal is tisztában voltam, hogy az egyetemi ösztöndíjam megvonták.
Nagyobb meglepetés nem is érhetett volna annál, hogy amikor leszálltam a gépről Sergiót a reptéren találtam.
– Leigazolt a Madrid. – Csak ennyit mondott, én pedig nevetve csimpaszkodtam a nyakába. Tudtam, hogy ez volt világ életében a legnagyobb álma. Felajánlotta, hogy lakjak nála. Rávágtam, hogy terhes vagyok. – Villa az apja. – Nem kérdezte, kijelentette. Teljesen biztos volt benne, tudván, hogy mekkora volt a szerelem. Vállat vont, és azt mondta, nem zavarja, ha lehet a kicsi keresztapja. Rábólintottam, azzal a feltétellel, hogy ha találok munkát, beszállok az albérletbe. Végül nagy nehezen sikerült kompromisszumot kötnünk, így becuccoltam a hátvéd frissen vásárolt házába. 
Állítom, Sergio lelkesebb volt a baba miatt, mint én. Miután megszületett, a nap huszonnégy órájában a spanyol ott legyeskedett körülötte, és leste, hogy mikor mire van szüksége. Matias pedig teljes odaadással imádta a keresztapját. Soha nem merült föl benne a gondolat, hogy Sergi lenne az apja. Soha nem kérdezett az apukájáról, neki ez így volt természetes, hogy Sergióval és velem él.
Egy vállamat megérintő kéz rántott ki az emlékekből. Riadtan fordultam hátra és Sergióval találtam szembe magam. Halványan mosolygott, és atyáskodva kisimított egy szőke tincset az arcomból.
– Elgondolkodtál. Mi jár a fejedben?
– Csak a múlt. – Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem számít.
– Aludj. Holnap nehéz napod lesz. – Bólintottam, majd kaptam egy homlok puszit Sergiótól mielőtt kisétált volna a szobából. Gyors zuhanyzás után bevetettem magam az ágyba, ahol legnagyobb meglepetésemre egyből elnyomott az álom.

*

– Nem Sergi, nem megyek be. Nincs az az Isten! – Úgy álltam a barcelonai sportkórház folyosóján, mint valami durcás óvodás, de nem érdekelt.
– Ezt már milliószor megvitattuk. Azt mondtad, megteszed. – Sergio a két karom megfogva tartott, hogy még véletlen se jusson eszembe elmenni bárhova. Küzdöttem ellene, de tudtam, hogy reménytelen, mert magasabb, nehezebb és erősebb nálam. Barna szemeivel az én kék szempáromat fürkészte. – Nem értelek. Miért jó, hogy kínozod magad, és ezzel együtt őt is? – Már nem szorította olyan erősen a kezem, de azért még mindig tartott.
– Mert félek. Félek attól, hogy mit fog mondani hat év után. Hogy mi van, ha azt mondja, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Ha azt mondja, hogy nem kellek neki. Ha azt mondja, hogy neki ott a családja, és rám nincs szüksége. Amíg nem megyek be oda, addig megvan a reménysugár, hogy esetleg ő is szeret és velem akar lenni. De ha bemegyek, és ne adj Isten, azt mondja, hogy viszlát, akkor én ott pusztulok meg. Még egyszer nem tudom elengedni. – Az arcomon végigfolytak a könnyeim, amiket Sergi letörölt, majd megölelt.
– Bízol bennem, Kislány? – Bár idősebb voltam, de mindig így hívott, és ami azt illeti, egy cseppet sem bántam. A válaszom csak egy apró bólintás volt. – Nem fog elküldeni. Tudom, mert ismerem. És amint meglát, előtör belőle az önző énje, amit hat éve próbál maga alá gyűrni. Nem fogja még egyszer elcseszni az életét. Szóval most bemész azon az ajtón, és szerelmes hercegnőt játszol. – Megfordított, és az ajtó felé kezdett el lökdösni. Bekopogott, majd egy hangos „szabad!” után kitárta előttem az ajtót.
Az ágyon ott feküdt Ő, teljes valójában. Fáradtan, csalódottan, kicsit talán megtörten. Nem az a mindenre elszánt ifjú titán volt, mint hat éve, de kétségkívül ő volt az, csak épp idősebb és érettebb kiadásban. És egy kicsit elemeire zuhanva. De hát végtére is ezért voltam itt, hogy segítsek neki visszatalálni önmagához.
 Nem nézett az ajtó irányába, várta, hogy aki hozzá jött megszólaljon, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott némán, szuggerálva és tanulmányozva az ágyon fekvő focistát, amikor végre rám emelte a tekintetét, és talán egy pillanatra a lélegzete is elakadt.
– Aida? – kérdezte bátortalanul. – Aida Hämäläinen. – Ez már kétség kívül kijelentés volt. Elmosolyodtam és a szememből elemi erővel törtek elő a könnyek és folytak végig az arcomon. Előjött a hat év minden elfojtott szerelme, az évek alatt magam alá gyűrt szenvedés, a visszatartott könnyek. Szipogva mentem hozzá közelebb és ültem le az ágya mellett levő székre.
– Hogy kerülsz ide? – Semmi számonkérés nem volt a hangjában, csak őszinte érdeklődés.
– Sergio hozott – mondtam hüppögve, de az arcomon mosoly ült. Nem tudtam elhinni, hogy ott ülök mellette, hogy felismert.
– Merre jártál az elmúlt hat évben? – kérdezte suttogva miközben két keze közé zárta az enyémet. Az érintésétől jólesően megborzongtam.
– Többnyire Madridban. – Kis szünetet tartva mérlegeltem, hogy jó ötlet lenne-e rápakolni, de úgy voltam vele, hogy már teljesen mindegy. – Neveltem a fiam… a fiunk. – Újból rám tört a sírhatnék, és David arcáról ezúttal először az életben semmit nem tudtam leolvasni. Abban a hitben, hogy biztosan nem hisz nekem lesütöttem a szemeim, és a padlót kezdtem fixírozni.
– Van… Van egy fiam? – kérdezte bizonytalanul, mint aki maga is próbálgatja, hogyan hangzik a szó a szájából. A legnagyobb meglepetésemre a hangjában örömöt véltem felfedezni. – Miért nem mondtad? – Úgy gondoltam, ez nem a miértek és hogyanok helye. Így a kérdést megkerülve egy teljesen más irányba tereltem a beszélgetésünket.
– Szeretlek – nyögtem ki, és a könnyeimen keresztül a barna szemekbe néztem. – Mindig is szerettelek, és ez soha nem is fog változni.
– Én is szeretlek. – Az arcára őszinte mosoly kúszott. Az a féloldalas mosoly, amit az igazán boldog pillanatokra tartogatott, a számára igazán fontos személyeknek. A szívem örömmel telítődött, arra a gondolatra, hogy még mindig ezek közé az emberek közé tartozok. – Sajnálom, ami akkor történt, én... Az elmúlt években nem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna rád. Veled akarok lenni. – Tekintete komoly volt, ugyanakkor látszott rajta valami öröm, boldogság. Kevésbé volt meggyötört, megtört, mint mikor bejöttem hozzá. Ekkor láttam be, hogy Sergiónak talán tényleg igaza volt, mikor azt mondta, hogy igenis számítok Villának. Nem hagytam, hogy David bármi mást is mondjon, mert ennyi éppen elég volt. Ezt akartam hallani. Semmi olyasmit, hogy örökre velem lesz. Csak azt, hogy velem akar lenni. Mert tudtam, hogy ha ő valamit akar, akkor az úgyis megtörténik.
– Én is veled akarok lenni – feleltem boldogan mosolyogva. Odahúzott a mellkasára, én pedig szemernyi ellenkezés nélkül kucorodtam az ölelésébe. Hallgattam a szívverését, és ahogy minden lélegzetvételnél emelkedik és süllyed a mellkasa. Úgy éreztem, hazaértem.
– De… Mi lesz a családoddal? Patriciával és a két kicsivel? – kérdeztem aggodalommal telve. Visszatért az évekkel ezelőtt érzet félelem, hogy mi van akkor, ha ez számára csak időleges.
– Pati régóta tudja, hogy nem vagyunk szerelmesek egymásba. Sokkal inkább olyanok vagyunk, mint a jó barátok. Szeretjük egymást, de nincs olyan kötelék közte és köztem, mint ami mi kettőnk között volt. A lányok meg… Zaida elég idős, hogy megértse, Oli pedig túl pici ahhoz, hogy bármit is felfogjon belőle. Ha úgy nő fel, hogy külön vagyunk az anyjával, akkor az lesz a természetes. Mellesleg meg ami azt illeti, Pati tud rólad – vigyorgott rám. Az sem érdekelt volna, ha épp kitör a harmadig világháború. Pehely könnyűnek éreztem magamat, boldog voltam és szerelmes. És ami a legfontosabb, viszontszeretett.


2011.12.29

Megjegyzések

  1. Sziaaa!
    Nos, csak most jutottam el a kommentelésig, mert eddig lekötött a féktelen feröeri-magyar örökrangadó, de mostmár írok :DD
    Nem olvastam még ezelőtt ezt a novelládat sem, hogy ez hogy fordulhatott elő, az kizárt dolog mert nem tudom, de most legalább volt jó kis, hosszú olvasnivalómmm, amit nagyon szeretek. Ójeeeeeee :D (ezzel a kis örömujjongásommal hangsúlyoznám feldobottságomat)
    És de még milyen jó egy novella volt :D És nem csak azért mert Realos, és ezzel kedveztél nekem, hanem egyszerűen megint annyira aranyos és szerelmes és ááóááeóááá történet volt, hogy nagyon tetszett (igen, ezek a mondatok a fáradtságom hozadékai, na meg persze a hihetetlen feröeri szupermeccs utáni felfokozott hangulat, azért ez nem volt semmi, ilyen legendás csapat ellen mint a feröeriek, huhhh, nem semmi na jó leállok mostmár, még a végén én is elhiszem hogy jó meccs volt) :D Nagyon tetszett a visszaemlékezős rész, ahol elmesélte Aida hogy ismerkedtek meg Daviddal, és olyan szomorú volt, hogy Villa cska úgy otthagyta, és ennyi, sajnáltam Aidát. Meg egy kicsit azért is, mert nehéz lehet olyan névvel élni, hogy Hämäläinen... :DDD na jó ez izéség volt, de ezekkel az északi nevekkel mindig is bajban voltam.
    Én azt gondoltam amúgy valamiért, hogy Sergioval jön majd össze a végén Aida, végülis nem így lett, de örültem, hogy szerepet kapott benne :D
    Nem tudom mennyi része volt értelmes annak, amit most írtam, de remélem azért valamennyi igen, a lényeg hogy nagyon nagyon nagyon jóó volt és tetszett és még sok, rengeteg ilyet. Ja és nagyon várom Hülkenberget, mostmár tényleg, és hozd hamar és HMGFDKHHH Hülkenberg<3333Nicoo<2321 Nico Hülkenberg<333
    :DDD Jól van, megyek mostmár aludni.
    sok puszi
    Dorililien

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Hát nem csodálom, hogy lekötötte minden idegszáladat az a csoda :DD
      Nem is tudtam, hogy te Real szurkoló vagy O.o :D Hát figyelj, feröer legalább akkora futballnagyhatalom, mint Albánia... xD Szar meccs volt, de legalább mindenki - Szalai "Nagy Nulla" Ádámon kívül - a seggén vette a levegőt a meccs végére, és ezt értékelem :DD
      Örülök ha tetszett, mert ez amúgy tényleg nagyon régi novella - basszus, most lesz három éves O.o - és bár a történeti részén nem akarnék, de a megfogalmazásán lehetne még mit csiszolni, de... Ez így született, szóval nagyon nem akarok belenyúlni - ahogy a Véletlen szerencsébe se nyúltam :D Villának is nagyon fájt, de akkor neki menyasszonya volt, akivel ha éppen nem is voltak jóban, és az eljegyzés felbontásának közelében jártak, azért mégiscsak Villa gyerekével volt terhes a nő. Aida gyerekéről meg ugye nem tudott :D Az északi nevek mind furák. Azoknál csak a német nevek furábbak :DD
      Nem, Sergiós novellából bőőőven elég egy :D Nem is értem, hogy lehetett ez amúgy, hogy kábé minden történetemben megjelent Ramos, és viszonylag nagy szerepe volt. Csodálom, hogy a VSz-be nem hoztam be egy epizódszerep erejéig xD
      Ó, nagyon jókat nevettem a hozzászólásodon, és most már asszem' mindenféleképpen jönni fog majd lassan Hülkenberg. Úgy a 44. perc környékén, de csak hogy megtapsolhassátok xD Jó oké, lelőttem magam én is :D
      Köszönöm hogy írtál, és hogy ilyen szépeket írtál :)
      puszi, D.

      Törlés
  2. Sziaa!
    Ahogy tegnap este megegyeztünk, írok ma ide valami jó hosszút és értelmeset, és hogy tényleg jó hosszú és értelmes legyen, elkezdem már most, reggel tízkor. Aztán lehet, hogy délben fogom befejezni (későbbi megjegyzés: most 11:32 van, és még mindig írom). Merthogy újra is kell olvasnom, mivel a szita memóriámnak hála csak arra emlékszem belőle, hogy Villa Aidáról nevezte el a gyerekét. Na, jó, ez nem igaz, más is megvan, de nagyrészt inkább ez.
    Mielőtt azonban belevágnánk, tennék egy megjegyzést: írhatnál többet inkább a mindenkori kedvenc focistádról, mint torresről (bocsi, nem, az ő nevét nincs most kedvem naggyal írni, de cserébe az összes Ramos nagy betű lesz). Csak ne a paraszthajszállal győztes kedvencről. :D És még egy kérdés is, mert én ilyen kíváncsi természet vagyok: Mi volt ennek a címe régen?
    Na, mondanám, hogy térjünk rá most már a novellára, de nem tudok szó nélkül elmenni a gif mellett először is. Miért David Villa S.? Mi az az S.? :D Próbáltam kitalálni valami vicceset, amit most ide írhatnék az S. helyébe, de úgy látszik, még a kávém nem érte el az agytekervényeimet, és nem indultak be a szórakoztató régiók (haha, miről beszélek amúgy.. hogy tudna beindulni, ami nincs is xD)
    Szóval úgy érzem, Aida kicsit Villa megszállott, hogy megnézi minden meccsét, és már itt együtt tudok érezni vele (Nem a Villa megszállottságban, csak hogy tisztázzuk. :D). Ott meg már főleg, hogy így aggódik a spanyolja sérülése miatt, én is mindig így féltem az összes kis Bayernes nyomikát. Bár én ahelyett, hogy Ramos hátsimizését élvezném – ughh még belegondolni is szörnyű – kiabálnék inkább a sérült játékosommal, hogy azonnal keljen fel a földről, a következő percben pedig már azt szidnám, aki miatt megsérült. xD
    De térjünk vissza Aidára, aki tulajdonképpen nagyon szimpatikus. Én is mindenféle elméleteket szoktam gyártani a kis fejemben, hogy „de mi van, ha szezon végéig ő se fog már játszani”, és legszívesebben sírnék magamon amúgy. Ja, és igen, ez a „soha többet nem focizhat” félelem is megvan, annál a nyomi Thiagónál, és a kicsi fiamnál konkrétan rettegek egy újabb nagy sérüléstől. Szóval igen, határozottan bírom a finn leányzót. :D
    Az is kimondottan bosszantó dolog amúgy, ha nem mondanak semmit a sérült kedvencedről, még a meccs után órákkal sem… De ebből a mondatból nekem most jobban megragadt Mosolykaa. ♥ Bocsi, de elmúlt az együttérzésem Villa sérülése miatt. xD Ugye lőtt gólt az a majom? :DD

    Nahát, velem se sűrűn történik meg, hogy ne férjek bele egy kommentbe, de most ez történt. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. folytatás:

      Ew, Ramos. Hol császkál ő meccs kellős közepén, hogy Aidának visítania kell érte? És amúgy Sergi… nem tudom, hogy ez a rosszabb becenév, vagy a Sese, mindenesetre mindkettő szörnyen bosszantó. És nem úgy bosszant, mint Giroud és Gomez túlzott mértékű hasonlósága. xD
      És nem bírtad ki, hogy ne említsd meg Casillast is, ccccc. Akit amúgy nem tudok elképzelni fenyegetőzve. Nem mintha ismerném, de nekem ő így ránézésre pont az az ember, aki azt mondaná, hogy „nem parancs, kérés” :D
      Fifikás csávó egyébként ez a Ramos, hogy odahívja a fél csapatát, hogy meggyőzzék Aidát a barcelonai kiránduláskor, de ugyanakkor elég gáz, hogy egyedül nem bír el vele, és erősítést kell hoznia. A legjobb cselekedete ebben a novellában az volt, hogy belökdöste aidát azon a kórházi ajtón.
      Nem lennék amúgy boldog – határozottan nem – ha arra kéne ébrednem egyszer, hogy a fél Madrid ott ül a nappalimban, főleg, ha a köcsög is köztük lenne, brrr. Még a hideg is kirázott, főleg, amikor még szavakat is adtál a szájába. Képzeljük inkább el a helyzetet Arsenal játékosokkal – most úgyis aktuális. Németország képviseletében Özil és Podolski (ő Arsenal játékos, oké?); a spanyol különítmény koboldfejű Santi, a kicsi Bellerin és mindenki apukája, Arteta; a francia álompár Giroud és Debuchy; Anglia képviseletében Wilshere meg a kisöcséd; és egyedüli lengyelként Szczesny. Most helyreállt a lelki békém. :D
      Valahol titkon reméltem, hogy nem Ramos megy vele beteglátogatóba, de hát… xD Még az Arsenalos gondolatmenetre visszatérve, az autóban elhangzó mese valahogy úgy hangzana, hogy „Debuchy és Giroud az öltözőben smároltak” xDDD
      Rátérve a visszaemlékezős részre, azért annak örülök, hogy Aidának nem a hosszúhajú Ramos jött be, ez nem rombolja le az eddig róla alkotott pozitív képemet. Villa meg a terhes felesége háta mögött csajozik, pedig már majdnem mondtam, hogy az a csillagos eges rész tulajdonképpen cuki volt. Na, jó, igazából tényleg cuki volt. :D Meg a végén is cukik voltak, és nem szeretem a féloldalas mosolyokat, mert mindig elképzelem őket, és hirtelen mindenki olyan szimpatikus lesz tőle. xD
      Hahaha, és még így a végén én is megkérdezem, hogy ezt a finn várost kitaláltad vagy létezik? És le tudod írni a nevét puskázás nélkül? xD
      Szóval összegezzünk. Régebben én erről azt mondtam, hogy meglátszik, hogy nem most írtad, és ezt még mindig tartom, de így második olvasásra sokkal-sokkal jobban tetszett, és megnyugtatlak, hogy minőségben nem marad el a többitől. Hibaként találtam benne szóismétléseket – nem tudom miért, de ezekre most nagyon ki van hegyezve a szemem. Ezektől a semmiségektől eltekintve nagyon tetszett ez a novella is, és Aidát nagyon szerettem, és nem csak úgy mondtam az elején, hanem tényleg elolvasgatnék még valamit Villáról. :D
      És hogy még az efölötti kommentedhez is hozzászóljak valamit: szerintem is bőven elég volt egy Ramos novella. xD
      xoxo, L.

      ui.: TECCETKÖVÍÍT!!!!444!!négy4!!

      Törlés
    2. Sziaa!

      Én meg már válaszolok is, mert pillanatnyilag másra képtelen vagyok, mivel mindjárt sírok attól az elegytől, amit a hatféle fejemre locsolt kölni áraszt magából. xD

      Szóval legyen még Villa? :D Esetleg lehet róla szó :P De Torres is lesz. Egy novella, meg a Recovery, aminek amúgy még lehet, hogy tök más lesz a címe xD És ha már cím, hogy ennek mi volt régen? Won't lose you again, mert akkor mindenáron mindennek ango lcímet akartam adni, de ehh... Inkább hagyjuk xD

      Ezt megbeszéltük, hogy S, mint Sánchez, és most akkor kicsit jobban szereted ugye, amiért ugyanaz a neve, mint Mosolykának? :P Szerintem vannak szórakoztató régiók, én a stoppolóson is tök jól szórakozok :D

      Nem megszállott, csak szerelmes. Na jó, veszélyesen közel áll egymáshoz a kettő de ugh, ebbe nem megyek most bele :D Kicsit tényleg lehet hogy megszállott :D Aida nem kiabált, mert ő tudta, hogy Villa - bizonyos csapattársaival ellentétben - nem az a hentergős típus, aki csak úgy, feldobja magát minden szirre-szarra :D

      Villánál ezek amúgy tényleg játszottak a sérülésénél, és az a tavasz ilyen szempontból borzalmas volt, mert kábé minden nap azt néztem, hogy mikor jön róla orvosi jelentés, vagy hivatalos hír, hogy elkezdte- már a rehabilitációs edzéseket, mert még májusban is úgy nézett ki, hogy pont az EB-re felépül. És aztán kihúzták az utolsó pillanatig a kerethirdetést, és Villa nem volt benne végül, szóval ő így csak egyszeres Európa bajnok :( És amúgy még augusztusban sem focizott -.- És igen, azoknál, akinek volt már bármi komoly - fél évnél hosszabb sérülése, minden egyes alkalommal megáll a szívem, ha földre kerülnek (ja, Marco Reus, rohadtul ne szórakozzál itt azzal, hogy infarktust kapok xD)

      Jajj istenem Mosolyka... :D Nem lőtt - ahogy írtam face-n ez ilyen nagyon fura meccs volt, mert Adriano dupla volt (aki amúgy szerintem ezen a meccsen kívül soha életében nem lőtt egy meccsen két gólt xD) meg Keita meg Maxwell... :D A Barcában nem volt olyan menő, és itt amúgy sokáig nem is szerettem, mert egy beképzelt majomnak gondoltam, és kicsit utáltam, mert kifúrta Villát a kezdőből, de aztán rájöttem, hogy a hiba nem nála gyökeredzik, mert utána őt ugyanúgy kifúrták...xD

      Ramos madridi. Nem nézi a Barca klubVB meccsét :D Ma már nem hívnám Serginek, szerintem a Sese menőbb, de ez is egy olyan kérdés, amivel kapcsolatban soha nem jutnánk egyezségre xD

      Nem bííírom ki, soha nem bírom ki, nem tudom feltűnt-e már. xD A látszat is azért kapott epilógust, hogy erről a majom kapusról tudjak írni xDD Szóval szerinted Casillas ilyen kedves és rendes fickó, aki mindig mindent szépen kér? *-* Cuki? :D

      Ramos meg fifikás :D Jajj ez a kedvenc kommentem tőled :3 :D Ehh, cáfolod is magad xD Na mindegy, a pozitív maradt meg xD

      köcsöggel kapcsolatban mentségemre szóljon, hogy amikor ezt írtam, akkor még fiatal voltam... xD (basszus 3 és fél éve volt O.o xD) Mai fejjel a köcsög biztos nem lenne benne xD Francia álompár... xDDD Arteta mindenki apukája, de legfőképp Belleríné és WILSHERE-é :DDD

      Nini, a válaszom se fér bele egy kommentbe xD

      Törlés

    3. Ugyan már, komolyan kinézed belőlem, hogy nem Ramost küldöm el vele? xD a másik opció Casillas lett volna amúgy :D Amúgy a mese a repülőn hangzott el nem az autóban :P És már megint a francia álompár xDDDD

      Hosszúhajú Ramos, ehh...xD Megvan az a fehéröltönyös kép? xD Nem, én se tudom kiölni a képet a fejemből xD Mentségére szóljon, hogy nem tudta, hogy terhes :D Én viszont nagyon szeretem a féloldalas mosolyokat, főleg ha Villa szimpatikusabb lesz tőle :P Szeretnél napi-Villát? :P

      Léteziiik :D És amikor írtam (három és fél évvel ezelőtt, még le is tudtam írni xD) Tényleg létező város :D És Tommi Parmakoski tényleg ott született - nem kevés kutatómunkámba telt ezt kideríteni xD De amikor ezt írtam, nagyon csíptem vettel edzőjét (csak őt, mást nem xD) és ezért raktam bele őt, noha nem derül ki, hogy konkrétan ő az a Tommi. :D de aki hallott már róla, annak gyanús lehet a dolog :P

      A szóismétlés az a keresztem, hiába olvasom el huszonötször, akkor is marad benne - lásd az AN (bár ott azt a fejezetet, amiben a tíz "autó" volt, azt nem olvastam át :D) Igazából ez az első novellám, amit csak úgy bele a vakvilágba írtam - úgy értve, hogy nem volt köze egyetlen másik, már meglévő történetemhez se :D Örülök, hogy tetszett, és hogy azt gondolod minőségben nem marad el a többitől, bár azért remélem, az új írásaimon látszódik a különbség. :D

      Ezt a Villáról írás dolog még átgondolom, de ne aggódj, külön Ramos már nem valószínű hogy lesz :D Örülök, hogy szeretetted Aidát, mert Aidát én is nagyon csíptem :D Köszönöm hogy írtál ilyen széép hosszút :3 ♥

      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egyedül [Destiel]

Sziasztok! Bár tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy ne utáljatok. Légyszi. x Supernatural, 10. évad körül x angst x szösz, 767 szó x démon!Dean x slash, Destiel x ajánlott zene Egyedül „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” /Orson Welles/ Castiel haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt, olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra. Nyugtalan volt, és félt. Nem attól,

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastélly al, a Bosszú val, és igen, a Timeless Times szal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked , és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád –

Dalban mondom el

Sziasztok! Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá. A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani