Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a Nyári záporhoz érkezett
pipákat, illetve kommenteket, és a feliratkozásokat is. :) Aztán, hogy milyen
okból írok most? Túl nagynak ítéltem a pangást itt az oldalon, de azokkal,
amiket éppen írok sehogyan nem állok. A terv ugyanis az, hogy befejezem az Azon a nyáron című Hülkenberg fanficemet, és ha kész
elkezdem feltölteni, illetve hogy megírom azt a bizonyos Eljegyzés című Marco Reus novellát. Ezek
egyelőre készülnek - mi jobban, mi kevésbe.
De hogy addig se árválkodjon itt egyedül Kramer, kijavítgattam, és
kicsit kipótoltam egy régi - általatok már minden bizonnyal olvasott -
novellámat, amit most ismét felteszek. Ha valaki olvasta régebben, akkor minden
bizonnyal tudja, hogy, miről van szó. Ez kicsit kevésbé habos-babos, mint az
előző novellánk, olyannyira, hogy inkább hívnám hurt/comfortnak, mint fluffnak.
Határozottan keserédes, persze a végére romantikus, happyendbe hajlással.
Természetesen ismételten fanfictionről
beszélünk, ám a főszereplőnk ezúttal a svájci válogatott és a Bayern München
zseniális középpályása, Xherdan
Shaqiri. Fontos leszögezendő még, hogy AU-ficről beszélünk, mert Shaqiri
húga, Medina csupán 3 évvel fiatalabb a bátyjánál.
Tovább nem is nagyon húzom a szót, következzék hát Shaqiri.
Ne szeress belém!
ajánlott zene: kyla la grange - cut your teeth (kygo remix)
2007. november, Basel
~ Shaqiri szemszögéből
Utáltam az esőt, a hideget, ennél fogva a
komplett őszi időszakot. Busszal járni pedig még ennél is jobban gyűlöltem. A csúcsot
pedig természetesen az esőben buszozás képviselte. Mindössze az kárpótolt egy kicsit, hogy
edzésről tartottam épp hazafelé, és a fociért sok mindenre képes voltam. Még
arra is, hogy egy hideg, nyirkos, esős délutánon busszal menjek haza.
Morcos hangulatban léptem be a családunk
baseli házába, és még az sem sokat dobott a kedvemen, hogy a kishúgom, Medina
egy bögre forrócsokival várt a konyhában.
– Köszi, Dina! – nyomtam puszit a barna
lány arcára.
– Ellie azt mondta, beszélni akar veled – közölte, mire felsóhajtottam. Ellie volt a húgom legjobb barátnője már... napját nem tudom,
mióta. Kedveltem, mert képes volt másról is beszélni a leárazásokon és a
körömlakkokon kívül, ráadásul szerette és értette a focit, ami fontos
tényezőnek számított. Ráadásul lelkes Bayern szurkoló is volt, viszont
általában nem jelentette be ha beszélni akart velem. Többnyire csak megjelent
valahol a lakásban, amin meg sem lepődtem, mert szinte csak aludni járt haza,
vagy néha még azért sem. Ha két napig nem láttuk, az egész család aggódott
érte.
– Azt nem mondta, hogy miről? – kérdeztem
Dinától, miután egy jó nagyot kortyoltam a csokis italomból.
– Nem – ingatta a fejét a húgom. Nagyot
sóhajtva hajtottam fel az időközben langyossá hűlt forrócsokim, és kicsit
ázottan felballagtam a szobámba. Másra sem vágytam, mint egy kiadós zuhany után
nem csinálni semmi mást, csak döglődni. Ezt a tervet akkor dobtam ki a kukába,
amikor benyitottam a szobámba és megpillantottam az ágyamon ülő Ellie-t.
Függetlenül attól, hogy a húgom felhívta rá a figyelmemet, meglepődtem, hogy
itt találtam.
– Dina már felvezetett... – kezdtem bele,
mire a szőke lány halványan elmosolyodott.
– Igen, neked is szia, Shaq! – Szokás szerint
kötözködött, de csak leintettem.
– Mi az ami ennyire nagyon sürgős?
Egyáltalán... sürgős annyira, hogy ne bírd ki azt a tíz percet, amíg zuhanyzok?
– Elmosolyodott, és biccentett a fürdő felé. Összeszedtem pár cuccot, majd
bevágtáztam az említett helyiségbe. Ötletem nem volt arról, hogy mit akarhat
Ellie, mert soha nem volt még olyan, hogy nem váratlanul törte rám az ajtót,
vagy hogy ennyire szótlan lett volna. Általában akkor is beszélt, amikor semmi
szükség nem volt rá, noha többnyire a fociról esett szó.
Ezeken agyaltam egészen addig, amíg
frissen, üdén és esővíztől mentesen ki nem léptem a szobámhoz tartozó fürdőből.
Ellie ugyanott ült, és az ablakomon át a kint szakadó esőt szemlélte.
Összevont szemöldökkel fürkésztem az arcát. Volt valami furcsa a lány
arckifejezésében. Valami végtelen megtörtség. Ez butaság, vetettem el egyből.
Ellie-t semmi nem tudja megtörni, gondoltam.
– Hé, mi a gond? – ültem le mellé, mire
rám emelte kék szemeit.
– Miből gondolod, hogy gond van? – Arcára
egyből mosoly költözött, de ez nem az igazi, harminckét fogas, őszinte ellie-s
vigyor volt.
– Az arcodra van írva. Ki vele! – Nem
voltam meggyőződve arról, hogy ha vigasztalásra vár, akkor jó helyen
kopogtat-e. Nem igazán voltam az az ember, aki erre alkalmas. Ameddig
viccelődésről vagy fociról volt szó, minden oké, de a lelki sebek gyógyítása...
Idegen volt tőlem.
– A segítségedre van szükségem. – Kérdőn
pillantottam rá. Kezdett érdekes lenni a dolog. – Tegnap a suliban elkezdtek
piszkálni. – Ez még érdekesebbnek tűnt. Ha valaki, akkor Ellie soha nem szokta
felvenni az ilyet, inkább kisujjból visszaszól valamit.
Vártam a folytatást, de nem érkezett, a
szőke lány csak a padlót fixírozta.
– Ki piszkált és mivel?
– A ki nem annyira lényeges, inkább a
dolog mivel része... Kikezdtek azért, mert még soha nem csókolóztam senkivel,
úgy igazán. Mert bár ott volt Andrew, de az csak erős kísérlet volt arra, hogy
a lehető legtöbb nyálat juttassa át a számba, szóval az nem számít... – Ez
klasszikus esete volt annak, amikor Ellie azért beszélt, mert zavarban volt.
Volt egy sejtésem, hogy hová akar kilukadni, de azt akartam, ő mondja el.
– És hogy tudok én segíteni? Mossak be
nekik egyet? – kérdeztem halványan vigyorogva, mire csak megingatta a fejét, és
egy enyhe mosoly kúszott az ajkaira.
– Azt én is meg tudnám tenni. Nem, a
kérésem másra irányul. Taníts meg csókolózni! – Ha nem Ellie ült volna velem
szemben, talán felnevetek a kérés abszurditásán, de róla lévén szó, az esdeklő
tekintetéből tudtam, hogy teljesen komolyan beszél.
– A kishúgom a legjobb barátnője vagy...
– Hagyjuk ezt, meg azt is, hogy ovis korom
óta ismersz, és láttad az összes gázos gyerekkori fotót rólam. – Egyetlen egy
legyintéssel elintézte a dolgot, bár nekem azért voltak kétségeim, ám mielőtt
erre rátértem volna, inkább mást kérdeztem.
– Honnan tudod, hogy alkalmas vagyok
feladatra?
– Sok lánnyal láttalak már, és az emberek
beszélnek – felelte kacsintva, mire muszáj volt felnevetnem.
– De nem fogsz belém szeretni, ugye? Mert
az elég gáz lenne. – Ez volt az egyetlen ellenérvem. Végtére is Ellie aranyos
lány volt, a maga módján csinos is, ráadásul majdhogynem velem egyidősnek
nézett ki, a három év korkülönbség ellenére is.
– Beléd? Kizárt! Az egész kizárólag
tudományos alapokon marad – bizonygatta, mire elmosolyodtam. – Ha elvállalod,
ezentúl Mesternek foglak szólítani. – Döntésemet jelezvén nemes egyszerűséggel
csak megcsókoltam.
~ Ellie szemszögéből
És akkor megcsókolt. Ha egészen addig volt
is bennem némi kétség azt illetően, hogy szerelmes vagyok-e Xherdan
Shaqiriba... Nos, az abban a szent pillanatban elszállt, ahogy az ajkai
megérintették az enyémeket. Igaz volt minden, amit mondtam, még meg is viselt,
hogy ezzel piszkáltak, persze annyira nagyon mélyen nem rázott meg a dolog, de
mégis. És ez tökéletes alkalomnak kínálkozott arra, hogy Shaq közelében legyek.
Mert bár akármikor fáraszthattam őt a focis hülyeségeimmel és nem volt olyan
pillanat, amikor ne lett volna vevő egy kis poénkodásra, nekem több kellett. És
ez által – ha nem is úgy, ahogy első körben szerettem volna –, de megkaptam.
Ahogy megcsókolt... Nos, az mérföldekre
volt Andrew esetlen próbálkozásától, mert az valami leírhatatlanul undorító
volt. Ez viszont... Nos, meggondolatlan kijelentésnek tűnhet, de talán életem
egyik legjobb csókja, ha nem A legjobb. Tisztában voltam vele, hogy Shaq az ég
egy adta világon semmit nem érez irántam, így bele sem mertem gondolni abba,
hogy milyen az, ha valakit úgy csókol meg, hogy érez is valamit.
Amikor aznap kijöttem a szobájából a világ
legboldogabb embere voltam. És ez el is tartott egészen addig, amíg másnap meg
nem láttam őt a suli udvarán Sasha Monteróval smárolni. Tudtam, hogy nem ígért
semmit, hogy semmi nincs köztünk, mégis rosszul esett, fájt. De ettől
függetlenül az edzése után ismét ott ültem a szobájában az ágyán, és megint
csókolóztunk.
Heteken, sőt hónapokon át folytattuk ezt,
egy idő után már nem is feltétlenül tanulási, inkább élvezeti szempontból. A
délutánjait rendre velem töltötte, mialatt napközben mindig más lányokat
szédített. De mégsem mondtam, hogy elég, mert legalább vele lehettem. Csak ez
számított, mert szerelmes voltam. Őrülten szerelmes.
Hétvégente kijártam a meccseire, természetesen
Dina kíséretében. A lány nem tudta, hogy mi folyik kettőnk között, mert bár nem
beszéltünk Shaqkal a húgáról soha sem, az mindkettőnk számára nyilvánvaló
volt, hogy Dina ezt nem tudhatja meg, mert minden bizonnyal ellenezné. A
meccsek után Shaq többnyire velünk jött haza, és ilyenkor egész hazaúton
beszélgettünk - bár zömmel csak a fociról. Az egész olyan tökéletesen
álomszerűnek tűnt; ahogy kikérte a véleményemet a meccsről, a csapatról és a
saját játékáról is. Az pedig, hogy ad a véleményemre minden alkalommal újra
meglepett és boldoggá tett. Ez kárpótolt azért, amit nap mint nap láttam az
iskolában tőle.
Aztán egyszer, az egyik bajnoki után
valami eltört bennem. A kiváltó ok nem volt már, mint hogy az aktuális
barátnője megjelent a meccsen. Nem volt más, mint a többi lány. Csak épp...
Annyiszor tört össze a szívem, hogy ezúttal már képtelen voltam összerakosgatni
a darabjait. Meguntam a folyamatos fájdalmat, belefáradtam abba, hogy bárhogy
próbálkozok, nem vagyok elég Shaqnak. Pedig tényleg igyekeztem megfelelni a
mércéjének, de nem ment. Soha egy másodperce sem éreztette, hogy ez az egész,
ami köztünk volt, számítana neki, akár csak egy hangyányit.
Az ezt követő napon nem mentem át. Sem a
következőn, és azt követőn sem. Amikor Shaq otthon volt, messzire kerültem a
házukat. Dina, aki egészen addig semmit sem tudott arról, mi folyik köztem és a
bátyja között nem értette, így kénytelen voltam beszámolni neki az egészről.
Furcsa módon megértette és az én oldalamon állt. És még a millió darabra tört szívemet
is segített összecelluxozni. Shaq-kal soha többet nem beszéltünk. Gyűlölni
akartam, mégis képtelen voltam rá. Mert tudtam, hogy ez egyedül az én hibám.
Hiszen ő az elején megígértette velem azt, hogy nem szeretek bele.
2013. június, Genf
~ Shaqiri szemszögéből
A válogatottal éppen a Ciprus elleni hazai
meccsre készültünk. Az albánok szorosan koslattak a nyomunkban, és ezt a kört
követően, akár elénk is kerülhettek volna, így össze kellett kapnunk magunkat.
Pláne a szégyenteljes ciprusi 0-0 után.
Az edzés után fáradtan estem be a
szállodai szobámba. A pokolba kívántam ezt az egészet. Ezer éve nem voltam már
Svájcban, és most hogy végre itt lehettem, Baseltől 250 kilométerre tehettem
ezt. A francnak se volt kedve dolgozni, amikor otthon is lehettem volna a
családdal. Még akkor se, ha imádtam a válogatottban játszani. Az embernek pont
ehhez nincs kedve egy triplázós szezon után. Erre a gondolatra vigyor kúszott
az arcomra és kényelmesen végignyúltam az ágyamon.
A sikeres szezonon való merengésemet az ajtó
felől érkező kopogtatás zavarta meg. Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel, és
másztam el a bejáratig. Nem igazán volt kedvem senkihez. Bár hozzáteszem, arra
számítottam a legkevésbé, hogy Ellie áll majd az ajtómban. Megváltozott ugyan –
nyilván, hiszen hat év telt el –, mégis egyből felismertem. Az arcvonásai, a
szeme, pontosan ugyanolyan volt mint évekkel ezelőtt.
– Mit keresel itt? – kérdeztem, mire a
lány szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Úgy látom, az évek során még mindig nem
tanítottak meg köszönni.
– Megint megkérdezem, mit keresel itt?
Hogy derítetted ki, a szobaszámomat? – kérdeztem tőle, mert állatira érdekelt
volna a dolog, főleg úgy, hogy a szállodát szigorúan őrizték. Elvileg.
– Elfelejtetted, hogy a húgod legjobb
barátnője vagyok. És bár te hónapok óta nem vagy hajlandó beszélni vele, ő
azért tud rólad ezt-azt. – Megvonta a vállát és teljesen nyugodtan elsétált
mellettem, be a szobába.
– Rendben, és miért jöttél? – sóhajtottam
fel, miután becsuktam az ajtót. – Nem tudsz kiverni a fejedből? – vigyorodtam
el.
– Egy arrogáns gyökér vagy, nekem meg
másfél éve kapcsolatom van. – Ezt hallván csak felhorkantottam, de ő figyelmen
kívül hagyta, és folytatta: – A húgodról akarok veled beszélni. – Ez volt az a
téma, amihez különösen semmi kedvem nem volt. Medinával volt egy kis
konfliktusunk. Váltig állította, hogy amióta Münchenbe kerültem nagy lett az
arcom. De ez szemenszedett hazugság volt. Annyira összekaptunk, hogy immáron
hónapok óta nem beszéltünk.
– Belátta, hogy nem volt igaza? –
kérdeztem levágódva az ágyamra. Szeretem Dinát, mindennél jobban, de
tévképzeteket látott, és nem tudta feldolgozni, hogy nincs igaza.
– Nos, ha így lett volna, se tudott volna
tájékoztatni, révén nem beszélsz vele – húzta el a száját szkeptikusan. –
Egyébiránt nem, a véleménye változatlan, és a reakciódnál semmi sem mutatja
jobban azt, hogy igaza van. Viszont mindettől függetlenül arra kérlek, hogy
beszélj vele, mert szüksége van rád.
– Miért? Önálló lány... – kezdtem bele,
mert ez új volt. A húgom soha nem kért segítséget, senkitől. Még tőlem sem.
– Ha beszélnél vele tudnád, hogy három
hete szakított a barátjával, és maga alatt van. Te nem vagy vele, én pedig két
és fél hét múlva költözök Münchenbe. – Láttam rajta, hogy ezt az információt
nem igazán akarta megosztani velem, de ez megmutatta, hogy mennyire fontos neki
a húgom. Mindig is az volt. – Elhoznám magammal, de a koleszba nem vihetem...
– Mit vársz, mit tegyek? – kérdeztem,
holott pontosan tudtam, mire vár.
– Vidd el magaddal Münchenbe! Nézd Shaq,
ez fontos, mert maga alatt van, és eddig nem sikerült kirángatnom őt a
nyomottságából. Nem lenne szívem ott hagyni, viszont a koleszba be kell
költöznöm. – Ugyanazokkal a szemekkel nézett rám, mint évekkel korábban, mikor
arra kért, tanítsam meg csókolózni. Rábólintottam, mert fontos volt a húgom és
mert... Mert ha Ellie kért valamit, azt nehezemre esett nem megtenni.
– Mellesleg miért pont Münchenbe jössz
egyetemre? – kérdeztem elvigyorodva.
– Még mielőtt elszállnál, nem miattad. De
ott van az egyik legjobb építészmérnöki egyetem. – Hirtelen rádöbbentem, hogy
mennyire kevés dolgot tudok róla. Pedig én tényleg nem így akartam. Nem ezt
akartam régen. Fogalmam sem volt róla, mekkora sebeket ejtek Ellie szívén. Ha
csak sejtettem volna... Mindent másképp csináltam volna. De annyira hihetően
mondta, hogy nem lesz szerelmes belém, annyira magabiztosan állította, hogy
semmi sem érdekli, hogy elhittem. Elhittem, és épp ezért másodpercek alatt
elvetettem annak a gondolatát, hogy valami legyen köztünk.
Rossz volt őt így látni. Ennyire ridegen
viselkedni, amikor régen minden annyira más volt. De ahogy Dina is monda,
csúnyán elszúrtam, mert Ellie-nek elege lett és már rég továbblépett. Megtette
azt, amit nekem azóta nem sikerült, és ez fájt.
– Akkor... megteszed? Elhozod Münchenbe? –
kérdezte, mire bólintottam. – Kösz. Talán... – Láttam rajta, hogy mondani akar
valamit, de végül legyintett, és megrázta a fejét. – Viszlát, Shaq! – mondta,
majd kiballagott az ajtón és becsukta maga után. Én pedig ültem a szobámban és
csak bámultam utána.
2013. október, München
~ Ellie szemszögéből
Azok után, hogy a gimiben az utolsó évet
végiglötyögtem, hideg zuhanyként ért az egyetemi hajtás. Az állandó tanulás
miatt alig volt időm gyakorlatilag bármire. Így arra sem nagyon jutott, hogy
Dinával találkozzak, pedig még a távolság sem lehetett kifogás, hiszem a bátyja
felköltöztette magához Münchenbe. Egy héttel a tanév kezdete után pedig
kitalálta, hogy ő pszichológus akar lenni, ezért elhatározta, hogy az egy év
halasztás alatt az összes szakirodalmat végigolvassa. Ebből kifolyólag
újdonsült hobbijává vált, hogy mindenkinek minden cselekedetét analizálta.
Október közepére sikerült meggyőznie egy
szombaton, hogy menjek el vele a Bayern egyik meccsére, és az ezt követő kisebb
összejövetelre Shaqhoz. Sokat nem kellett rágni a fülemet, mert már a pokolba
kívánta az ábrázológeometriát, ráadásul ha már helyben voltam, a világért ki
nem hagytam volna a Nürnberg elleni bajor derbit. Úgyhogy elbúcsúztam a
barátomtól, Thomastól, magamra húztam a régóta őrizgetett Schweinsteiger
mezemet, és útnak indultam a találkozómra Dinával.
– Shaq szerezte – nyújtotta a jegyet
miután üdvözöltük egymást.
– Sejtem, mekkora lelkesedéssel – húztam
el a számat, de belül végtelenül örültem. Bár ezt a világért ki nem mutattam
volna, még a végén elszáll. Erre pedig semmi szükség nem volt, pláne most, hogy
Dina visszarángatta kicsit a földre.
A meccset végigszurkoltuk az Allianz
Arenában, eredményesen, mert a Bayern 3-1–re győzött. Dina pedig duplán
örülhetett, mert a háromból egyet a bátyja lőtt – mellesleg be kellett látnom,
hogy a meccsen esett négy közül az volt a legszebb.
A meccs végével levonultunk a parkolóba és
odaálltunk Dina bátyjának az Audija mellé. Szőke barátnőm erőteljesen vigyorgott,
én pedig bizonytalanul méregettem. Tizennyolc éve ismertem már, és pontosan
tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent az én szempontomból, de ha rákérdeztem,
egy árva szót sem szólt, csak nagyban vigyorgott.
Shaqiri Neuer, Bastian, Müller, Martinez
és Alaba társaságában sétált ki a stadionból gyanúsan jó hangulatban. Thomas
éppen a spanyolt zrikálta valamivel, aki fel se vette, csak lazán lekevert neki
egy taslit.
– Srácok, aki még nem ismerné, ő a tündéri
kishúgom, Dina – mutatott Shaq a húgára, amint elénk értek. – Ő pedig a legjobb
barátnője, Ellie. – Mutatott ezúttal rám, sokkal kisebb lelkesedéssel. Csak
elhúztam a szám, majd a srácokra mosolyogva intettem egyet. Egyesével
bemutatkoztak, na nem mintha ne ismertem volna őket már amúgy is, de azért jól
esett a kedvességük. Martineznek valami irtózatos akcentusa volt, de halálian
aranyosan mutatta be a kicsit szegényes német nyelvtudását.
Ezt követően Shaq bejelentette az amúgy
nyilvánvalót – hogy Dina és én vele megyünk, a többiek meg ahogy akarnak. Félve
szálltam be az autóba, amit egyből ki is szúrt.
– Audi, nem esz meg – szólt színtelen
hangon, de szinte láttam, ahogy megforgatja a szemeit.
– Nem is a kocsitól félek, az szép. Az,
hogy te fogod vezetni, jobban aggaszt. Lehet egyáltalán már jogsid? – kérdeztem,
bár a végét már részben viccnek szántam. Nem felelt, csak látványosan
megforgatta a szemeit és gyújtást adott a kocsira.
Épségben megérkeztünk "szolid és
egyszerű" focistalakáshoz. Megálltam megjegyzés nélkül, amiért igencsak
büszke voltam magamra. Egyébként a ház a maga rengeteg üvegfelületével, kiugró
teraszaival, és a hatalmas udvarral nem volt csúnya, nemes egyszerűséggel csak
egy kicsit soknak tartottam.
– Na, túlélted az utat? – kérdezte a
focista kiszállván az autóból.
– Túl, de azért többet nem szeretném
kísérteni a sorsot – feleltem egyből, egy kis vigyor kíséretében, mire ő is
megeresztett egy szolid félmosolyt. Egy olyan félmosolyt, amivel sejthetőleg az
összes csajt be tudta cserkészni. Egy olyan félmosolyt, amitől a szívem
erőteljesebbet dobbant. Fejingatva indultam utánuk a lakásba.
Röviddel utánunk a többiek is megérkeztek,
de addigra Shaq már előkapta a különféle italokat, Basti és Neuer – aki
leszögezte, hogy ha még egyszer így merem hívni, csúnya szankciók fognak
következni – beugrottak pizzáért, David biztosította a zenét, Müller és
Martinez pedig csak magukat hozták.
Remek este volt, napját nem tudom, mikor
voltam el utoljára szórakozni. Táncoltam az összes sráccal – igen, még Shaq-kal
is, bár ez kimerült annyiban, hogy egymástól egy méternyire próbáltunk
valamiféle tánchoz hasonló mozgást bemutatni. A legprofibb a spanyol, és az őt
állandóan piszkáló Müller volt. Meg is jegyeztem nekik, de csak
vigyorogtak.
Amikor meghallottam a felcsendülő
Infinityt, egyből felrántottam Dinát, hogy jöjjön velem táncolni. Rajongásig
imádtam a számot, és a jelek szerint Alaba is kedvelhette. Vigyorogva táncoltuk
és énekeltük végig a számot, majd zihálva rogytunk le a kanapéra. A zenéért
felelős David úgy döntött, szünetet tart, mert az egész házra csönd telepedett,
így mindenki beszélgetni kezdett.
– Hé, tesó! – szólalt fel hangosan Dina,
mire az említett felé kapta a tekintetét. – Mikor unod már meg az idióta
életformádat? – Összevont szemöldökkel néztem a lányra, és volt egy olyan
sejtésem, hogy egyrészt már közel sem józan, másrészt abban, amit mondani fog,
nem sok köszönet lesz. – Mikor látod be azt, amit mindenki lát rajtad kívül?
Hogy azért a sok csaj, a váltogatott barátnők, mert a kemény, macsó álarcával
próbálod elfelejteni azt, hogy évek óta a legjobb barátnőmbe vagy szerelmes? Te
meg! – fordult ezúttal felém. – Meddig próbálsz a Thomas adta kifogás mögé
bújni. Ő egy jó alibi arra, hogy miért mondj mindig nemet mindenre, de te is,
és én is és mindenki más is jól tudja, hogy nem őt szereted, hanem a bátyámat.
Azt, hogy évekkel ezelőtt beleestél, mint vak ló a gödörbe. Az istenért, ne
legyetek már ennyire szerencsétlenek! – Dina kifakadását mindenki csak tátott
szájjal nézte. Én reagáltam elsőként azzal, hogy fölugrottam a kanapéról, és
égő szemekkel kivágtattam a teraszra. Fájt, minden szava fájt, de pontosan
azért, mert szóról szóra igaz volt, amit mondott. Hatalmas árulásnak tartottam,
hogy így kiteregette a szennyesemet. Azt, amit bizalmasan elmondtam neki,
ország-világ tudtára adta.
A kezemmel próbáltam letörölni a
könnyeimet, de újabb és újabb cseppek érkeztek a szememből. Arcomat a kezembe
temetve dőltem a korlátnak. Arra figyeltem csak fel, hogy valaki a
teraszajtóban krákog.
– Zavarok? – hallottam meg Shaqiri
hangját. Csak szipogva megráztam a fejemet, mire közelebb sétált. Nem szólt
semmit, csak kikönyökölt a terasz korlátjára. Szótlanul szemléltük a müncheni
éjszakát, pedig annyi megbeszélnivalónk lett volna. De nem akaródzott
belekezdeni. Sem neki, sem nekem.
– Igaz volt az, amit Dina mondott rólad? –
kérdeztem szinte suttogva. Féltem a választól, mert azzal a gondosan
összerakott szívem és a fal, amit Shaq távoltartása miatt vontam magam köré
pillanatok alatt hullott volna darabokra.
Halkan, minden jókedv nélkül felnevetett.
– Igen, igaz – felelte, egy távoli pontot fixírozva. – Számít valamit? –
kérdezte immáron engem pásztázva a szemeivel.
– Nagyon is – súgtam, és a kezemet
emeltem, hogy az arcára simítsam, de végül visszahúztam. Nem mertem, mert
annyiszor csalódtam már benne. De végül ő volt az, aki két kezébe vette az
enyémet, és a nyakába helyezte.
– Hát, amit rólad mondott, szintén igaz? –
A válaszom csak egy bólintás volt, de már nem sírtam, sőt, egy apró mosolyt is
megkockáztattam. Ekkor a homlokát az enyémnek döntötte, és halkan, nagyon
halkan ennyit kérdezett: – Igazi marhák vagyunk, nemde? – Csak halkan
felnevettem, majd áthidaltam a kettőnk közti távolságot, és hat év után újra
megcsókoltam. És ekkor értelmet nyert minden. Felfogtam, hogy éppen úgy, ahogy
én belé, ő is belém szeretett akkor. De a saját hülyeségeinkkel ennek az
egésznek az útjába álltunk.
A csókja édes volt, mint a méz, és
rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. Ő, a vele töltött percek, a csókjai.
Minden, ami kapcsolatban áll Xherdan Shaqirival.
– Buta
szabályszegő vagyok – motyogtam halkan, amikor elváltunk.
– Mégis miért? – kérdezte összeráncolt
szemöldökkel. Fürkészően pillantott le rám, és összekulcsolta az ujjainkat.
– Hát, mert mégiscsak beléd szerettem. –
És ekkor nevetve megcsókolt, újra.
Szia!
VálaszTörlésJaaj, hát hallod én ezt ezelőtt nem is olvastam, és nem értem hogy történhetett meg, mert azt hittem mindent elolvastam a másik blogodon. De legalább frissropogós volt ez a novella nekem. :)
Nagyon tetszeeett, nagyonnagyon aranyos volt, ahogy érlelődött hat évig a szerelmük, bár nem tetszett ahogy Shaq csak szórakozott az elején szerencsétlen Ellievel. :( De minden jó ha a vége jó, és ez az utolsó párbeszéd, hát azt nagyon odatetted. "– Buta szabályszegő vagyok – motyogtam halkan, amikor elváltunk.(...)– Hát, mert mégiscsak beléd szerettem. – És ekkor nevetve megcsókolt, újra" :DD egy ilyen szabályt érdemes megszegni. :):DD
na egyszóval nagyon tetszett, ne haragudj, hogy sok értelmes mondatra nem vagyok képes, de borzasztó fáradt vagyok, dee imádtam az egészet ahogy van.
Várom Nicot és Reust és mindent amit írsz! :D
Puszi
Dorililien
Szia!
TörlésÓ, hát ez nekem csak jó :D Ki se kellett volna írnom, hogy ez régi novella :DD Neem, Shaq sem csak szórakozott, maximum nagyon az elején. De aztán ő is többet érzett, csak elhitte Ellie-nek, hogy Ellie nem akar többet, mert Shaq pasiból van, és mint ahogyan egyik pasi sem, ő sem veszi észre azt, ha valaki nagyon odáig van érte. Szóval Shaq cuki *-* :D
Óóó, hát nagyon örülök, ha tetszett a vége, mert ennek a novellának a végét én is szeretem :D
Semmi gond, örülök - és köszönöm - hogy írtál :)) És nagyon örülök, hogy ennyire tetszett :D
Most egyelőre úgy áll, hogy Nico készülődik, mert majdnem minden nap írok hozzá egy kicsit, bár véletlen sem ahhoz a részéhez, ahol éppen tartok, de sebaj. Majd alakul valahogy. :DD
puszi, D.