| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Night Moves [Supernatural]

Sziasztok!
Megígértem pénteken, és itt is van. Fura, mi? Elhiszem. Igazából sok mondanivalóm nincs, még mindig nem tudom definiálni, hogy mi ez, és még mindig hangulatficnek hívom, ha van ilyen, ha nincs. És én nagyon szerettem írni, és közben állandóan a Night Movest hallgattam, és ennek következményeképp ezt is énekelgettem, minden körülöttem élő legnagyobb örömére ^^ Mindenesetre jó olvasást ehhez a szöszhöz is.
x Supernatural
x domestic fluff
x winchester brothers
x egyperces
x 434 szó
x szolid (khm) utalgatás Destielre
x songfic(ish)
Night Moves
– Sammy, nem! – kiáltott Dean az öccse után, ám az arcán széles, kaján vigyorral vágtatott ki a motelszobából, hogy bepattanjon az Impala volánja mögé. Bátyja morogva követte, és a táskáját a csomagtartóba dobva, duzzogva beült az anyósülésre. Hangosan bevágta a kocsi ajtaját, majd bocsánatkérőn pillantott oda, és finoman végigsimított a karosszérián. Samre haragudott, nem a Kicsikéjére.
Sam már be is rakott egy kazettát a lejátszóba, arcán egyre növekvő mosollyal. Dean ki akarta szedni, de öccse a kezére csapott.
– Tudod a szabályt, Dean. A sofőr választja a zenét… – vigyorgott a fiatalabb Winchester a bátyjára, aki csak megforgatva a szemét hátradőlt az Impala bőrülésén, arra várva, hogy felcsendüljön Sammy valamelyik borzalmas zenéje. Legnagyobb meglepetésére azonban a szokásos picsarock helyett Bob Seger egyik jól ismert dalának kezdőakkordjai szólaltak meg a hangszóróból.
Dean zavartan dőlt előre, már-már annyira zavartan, amennyire zavart Cas szokott lenni. Értetlenül pillantott az öccsére, aki önelégülten vigyorgott, és büszkén dobolta a dal ritmusát a kormányon.
– Sammy? – kérdezte Dean hezitálva. – Miért?
– Ó, semmi, csak reggel megtaláltam Cas nyakkendőjét az ülés alatt. És ki van szívva a nyakad – vonta meg a vállát Sam. És bár ez fizikai képtelenségnek tűnt, a mosoly egyre csak szélesedett az arcán. Dean szólásra nyitotta volna a száját, kétségbeesetten kutatott egy szellemes visszavágás után, de rájött, hogy az igazságot úgyse tudja mivel cáfolni, úgyhogy inkább becsukta a száját.
He was a black haired beauty with big blue eyes – dalolta Sam pimaszul átírva a sorokat. Dean pedig csak a tenyerébe temette az arcát. Pár másodperc után aztán rájött, hogy igazából meg nem történtté nem tudja tenni a dolgokat, és valójában esze ágában sem lett volna, még akkor se, ha képes lett volna rá. Úgyhogy inkább hagyta, hogy mosolyra húzódjon a szája, és az öccsével együtt nevetett. Őszintén, szívből jövően, úgy, ahogyan már nagyon régen nem. Ahogy talán még sosem.
Out in the back seat of my '67 Chevy – énekelték az ominózus sort immár együtt. Összebeszélés nélkül is átvariálták a sort, és sajátjukká varázsolták a dalt. Ahogy az Impalában ülve száguldottak a naplemente felé, látszólag problémák nélkül, vidáman, szánalmasan nyálasnak és csöpögősnek hatott, de – bár egyikük sem vallotta volna be –, mindennél jobban szükségük volt már erre. Felelősség és kötelezettségek nélkül tartani valahova. Bárhova.
Workin' on our night moves, Trying' to make some front page drive-in news. – A Winchester testvérek hangja egybecsengett Bob Segerével, ahogy a lehúzott ablakon becsapó, kellemes nyári szellőben énekeltek. Tudták, hogy nem fog örökre tartani, mert a jó dolgok, a boldog pillanatok sose voltak tartósak, ezt mindketten tapasztalták már. De itt voltak egymásnak, és itt volt nekik Cas, főleg Deannek, meg az Impala, ami otthonukként szolgált, és… Ennél többre talán nem is volt szükségük.

Summer Paradise #07

Sziasztok!
Tudom, hihetetlen, hogy ez a bejegyzés címe, és hogy annyi ígérgetés után, végre tényleg itt van. Bár nem tudom, várta valaki? Jelentkezzen bátran. Alapból amúgy egy rövidebb – sokkal – rövidebb fejezetnek szántam, és alapból tovább tartott volna időben, benne lett volna a tűzijáték is, de azt hiszem, a maga 4295 szavával így is épp elég hosszú lett. A végén végre megjelenik egy régóta ígérgetett szereplő - akit egyébként a montázson láthattok is -, remélem örülni fogtok neki, mert jó eséllyel a következő részben követik majd a pajtijai is. De arról egyelőre ötletem sincs, hogy a következő fejezet mikorra várható.
Arról viszont van, hogy a következő friss mikor jön – hétfőn. Egy Supernatural fandomú szösz lesz, valami, amiről egyelőre én se tudom mi. És kizártnak tartom, hogy ez hétfőig változzon. De annyit elárulok, hogy a címe Night Moves lesz, és benne lesz Baby, Sam meg Dean, meg egy nyakkendő, és nem tudom, hogy ilyen létezik-e – de mostantól biztos, mert én kitaláltam –, de én hangulatficnek hívom, mert… majd remélhetőleg meglátjátok hétfőn. Addig is, jó olvasást az SP-hez, és a véleményekre, mint mindig, ezúttal is rendkívül kíváncsi vagyok :’D
puszi, D. 

– 7 –
Rock Show

Kora délelőtt a két lány visszanézett a fesztiválra. Na, persze nem azért, mert annyira unták volna a zenészek társaságát, csak azért, hogy legalább valami halvány fogalmuk legyen arról, hogy mi zajlott ott, ha esetleg valaki otthon megkérdezné. Mert abban mindketten egészen biztosak voltak, hogy ha a valódi történéseket kezdenék el mesélni bárkinek, az úgyse hinne nekik. Úgyhogy előre lefixálták, hogy egy teljesen átlagos, már-már unalmas fesztivál sztoriját mesélik majd el a barátaiknak és a családnak. Volt egy olyan sejtésük, hogy még ezt is magasba szaladó szemöldökök és összeráncolt homlokok fogják szegélyezni. Ismerték otthon a lányokat, és minden családtag és barát végigélte a megszállott rajongó korszakukat. A füzetbe szívecskéket firkáló, a zenészek és bandák nevét százszor lekörmölő, színes, kidekorált dalszövegeket skiccelő fanatikus időszakot, amikor mindketten, egy-egy zenész oldalán képzelték el életük hátralevő részét. Persze ez érdemben azóta sem változott sokat, csak már nem adtak neki akkora hangot.
Elmentek tehát tapasztalatot és sztorikat gyűjteni a fesztivál szívébe. Befizettek egy méregdrága lángosra, tízszer halálra rémültek a fejük fölött a drótkötélpályán önfeledten leszánkázó illuminált fesztiválozóktól, és kis híján rosszul lettek az egyetlen, nem hányingerkeltő mobil WC előtt kígyózó sor láttán.
– Nem mintha finnyás lennék, de megszoktam a jó világot, a hotelszoba tiszta fürdőjét, az ingyen söröket, amik gyakorlatilag korlátlan számban a rendelkezésünkre álltak a buszon, meg a kinti olcsó kaját – húzta el a száját Tina, és Zizi nem tehetett mást, csak mélységesen egyetértett barátnőjével.
– Csak hogy senki ne mondhassa, hogy sznobok vagyunk, vagy valami, legalább menjünk egy kört – vetette fel Zizi. – Mérjük fel, milyen programlehetőségeink lettek volna, ha nem adódik meg az, ami megadódott – vigyorodott el.
– Várj, szóval ennyi a lényeg? Dobjam bele a kis labdát a zsákba? – kérdezte Zizi, immár percekkel később az OTP-sek sátránál állva, egy neon zöld egyen pólóban virító sráctól, ami csak úgy rikított a fiú szinte hófehér bőrén.
– Igen ennyi a feladat. Meg aztán felírod a neved és az e-mail címed – tette még hozzá, mire Tinának rögvest a magasba szaladt a szemöldöke, és összeszűkült szemmel kezdte méregetni a szőke, kicsit duci, szemüveges srácot. – Mármint nem nekem kell, csak a nyeremény átadáshoz – jött zavarba, elpirulva kissé, amitől Tina szemöldöke még feljebb kúszott, tovább növelve a fiú zavarát. – Mármint persze, félre ne érts, nekem is kellene… – Tina csendesen felkuncogott a srác esetlenségén, de aztán pár pillanattal később fájón dörzsölte meg az oldalát, ahova merő véletlenségből beleszaladt Zizi könyöke.
– Aucs! – jajdult fel a szőke, de barátnője csak megforgatta a szemét.
– Ne legyél undok. Inkább dobok – mosolygott a lány, majd kezébe fogta a kis labdákat és egyesével a zsákba dobálta őket, lényegében minden erőfeszítés nélkül.
– Ez nevetségesen egyszerű volt – hümmögött Zizi, mikor már eljöttek a standtól, és mindketten a kezükben szorongattak egy dobozos minitársast.
– És valószínűleg az életben soha nem fogok ezzel játszani – tette hozzá Tina, a dobozt tanulmányozva. Valami Monopoly szerűnek próbálták promózni, de nem voltak benne bábuk, meg tábla, meg tulajdonképpen játékpénz sem, szóval a lány semmi értelmét nem látta. Csak annyi jött neki le belőle, hogy pénzkezelésről, matekról meg némi közgazdaságról van szó, ez pedig éppen elég volt arra, hogy a társast maximum poháralátétnek használja. Vagy egy billegő polc lábának kitámasztására. Így belegondolva, ez egészen jó ötletnek tűnt, úgyis hónapok óta szenvedett már az éjjeliszekrény lábával, ez meg pont méretesnek tűnt.
– És most mi a terv? – kérdezte a szőke barátnőjétől, ahogy kiértek a fesztivál előtti kis utcára.
– Hát, én azt mondom, menjünk vissza a srácokhoz. Ez szép volt, jó volt, de ha már felajánlották, hogy annyit csövelünk náluk, amennyit akarunk, plusz backstage-ből nézhetjük a koncertet, akar a franc beszívott, sörszagú idióták között nyomorogni. – Zita feleletére Tina csak megvonta a vállát, majd egyetértően bólogatni kezdett, így hát közös megegyezéssel elindultak az All Time Low előző nap felfedezett hotelszobája felé.
Miután bekopogtattak a szobába, több perc is eltelt, mire végre kitárult előttük az ajtó, a félmeztelen Rian által. Tina egy erőteljes nyelés kíséretében mérte végig a dobost, majd az ezúttal – kivételesen – kissé józanabb Zizi után, ő maga is két puszival üdvözölte a zenészt.
 – Ki vele srácok, mi a program? Mi már kifesztiváloztuk magunkat, képzeljétek, nyertünk polctámasztékot! – kezdett lelkes mesélésbe Tina, ahogy helyet foglalt a kanapén az idő közben odatelepedő Rian mellett.
– Milyen polctámaszt? – kérdezett vissza Jack értetlenül, mire a szőke lány megmutatta neki a játékot, amit az imént kaptak.
– Menő. Ez ilyen Monopoly-copy? – kérdezte a gitáros, mire Tina vállat vont.
– Fogalmam sincs. Annyira azért nem érdekel – vigyorodott el. – De ki vele, mit csináltok ilyenkor?
– A magunkba bolondított rajongóinkkal hetyegünk – érkezett a felelet Zacktől, akit a lányok nem is láttak, csak a hangját hallották, valahonnan a konyha felől.
– Ne már, most komolyan? – kezdett rá Zizi is.
– Na jó, komolyan kíváncsiak vagytok? – lépett be a nappaliba Alex is, roppant drámai hatást keltve. A lányok lelkes bólogatásba kezdtek, mire az énekes a hifihez lépett, nyomkodott rajta valamit, majd rövid idő múlva felcsendült Bon Jovi klasszikusa, a Dead or Alive. Zizi és Tina kétkedve figyelték az énekest, ahogy az egyik fotelhez ment, majd helyet foglalt benne. Közben pedig fogalmuk sem volt honnan, de Rian elővarázsolt egy pakli francia kártyát.
– A show előtt történik mindig az igazi varázslat – kezdett bele Alex komoly hangon, miközben Rian elkezdte megkeverni a kártyapaklit. A lányok próbálták visszatartani a nevetésüket és komolyan figyelni a két zenészt, ahogy előadták magukat.
– Csak hogy tudjátok, ötéves korom óta nem hiszek a varázslatban. Csak az tudna meggyőzni, ha megkapnám a felvételi levelem a Roxfortba – jegyezte meg Zizi, szőke barátnője pedig helyeslően bólogatott.
– Istenem, Rian – rándult meg Alex arca, tettetett fájdalommal. – Valódi hitetlenekkel van dolgunk.
A dobos szomorúan ingatta a fejét, majd bujkáló mosollyal az arcán Tina felé nyújtotta a paklit, hogy húzzon egy lapot. A lány szkeptikus mosollyal húzott egyet, jó alaposan áttanulmányozta a treff négyest, majd várakozón a zenészre pillantott.
– Megjegyezted a kártyád? – A lány helyeslően bólogatott, majd a dobos kérésére visszaadta neki a lapot. Rian kevergette egy kicsit, látványos trükkökkel, de a lányok mindketten tudták, hogy ez csak szemfényvesztés.
– Ez volt az? – érdeklődte aztán a dobos, felmutatva a káró királyt, mire Tina nevetve megrázta a fejét. – Sejtettem. Akkor arra kérnélek, nézd meg a telefonod. – Rian mosolya egy leheletnyit szélesedett, ahogy a szőke lány előhorgászta a készüléket a táskájából. Semmi különöset nem látott rajta, úgyhogy feloldotta a képernyőt, a háttéren pedig a jól megszokott vadregényes táj helyett egy treff hármas virított.
– Ezt… hogy? – kérdezte Tina, az állát valahol a földön keresgélve, de félt, sose fogja tudni visszarakni a helyére.
– Egy igazi mágus sosem fedi fel a titkait – kacsintott Rian.
– Mellesleg, ez még csak a kezdet volt – tette hozzá Alex, szintén kacsintva, és a két lány kezdett arra jutni, hogy ennek a kettőnek életcélja, hogy a tökéletességükkel tönkretegyék az életüket. Tulajdonképpen ez a gondolat évekkel ezelőtt megfogalmazódott már bennük, és azóta is szentül hittek benne, és tudták is, hogy sok idejük nincs is már hátra, mert előbb vagy utóbb rajongásuk valamelyik tárgya a vesztüket fogja okozni.
Másfél órán keresztül szórakoztatták a két lányt bűvész trükkökkel, egy idő után már a másik két taggal kiegészülve. Mire a műsor végére értek, Zizi és Tina már tényleg nem tudta, mi a valóság, és mi nem, és úgy egyáltalán, kételkedtek abban, hogy nem álmodnak-e. Merthogy kizártnak tartották, hogy ilyen trükköket meg lehessen csinálni valódi varázslás nélkül.
– Tudom, teljesen el lettetek varázsolva ezek után – kezdett bele Rian, majd Jack átvette tőle a szót.
– Ha az eddigi valónk nem varázsolt volna el eléggé. – Tina morogva, bujkáló mosollyal belebokszolt a gitáros vállába.
– De nekünk készülődnünk kell a koncertre – fejezte be az előbb elkezdett mondatot Alex.
– Segíthetünk kiválasztani az összeállítást? – csillant fel Zizi szeme, de az énekes elkomorodott.
– Hess, még csak az kéne. Ki tudja, mit aggatnátok ránk – hüledezett Jack, Alex pedig csak bólogatott.
– Hát ezek után, már csak azért is bármit – méregette összeszűkült szemmel Tina a kettősüket, barna barátnője pedig csak helyeslően bólogatott.
– Ezek után még az is kérdéses, hogy egyáltalán hajlandó leszek-e elmenni arra a koncertre – tette hozzá Zizi, tovább fokozva a tétet, de nem érte el a várt hatást, senki nem kapott sokkolva a szívéhez ijedtségében. – Nem látom a rémületet, srácok – tette hozzá elhúzott szájjal.
– Ja, bocsi, annyi megijedtünk, hogy szóhoz se jutottunk – vigyorgott Alex, mire Tina csak sóhajtva megforgatta a szemét.
– Induljunk már – szusszantott maga elé a lány, ám kívánsága teljesülésére még jó háromnegyed órát várnia kellett. Addig, gondolta, biztos, ami biztos alapon átnézi Rian kártyapakliját, hátha rájön a trükkök titkára, de semmit nem talált, úgyhogy csalódottan rakta vissza a paklit az asztalra, miután kétszer sorba rakta, majd összekeverte a lapokat.
– Király, azt hittem sose lesztek kész – pattant fel lelkesen Zizi, ahogy a srácok teljesen felöltözve kiléptek a szobáikból. Komolyan kezdte azt hinni, hogy a zamárdi hotelszoba kanapéján fog majd megőszülni, amíg arra vár, hogy a négy zenész végre valahára kellően kicicomázza magát. – Smink ugye nincs rajtatok? – mérte végig szúrós szemmel a fiúkat.
– Most komolyan, kinek nézel te minket? Tokio Hotelnek? – vonta fel a szemöldökét sértődötten Zack, mire Tina fojtottan felnevetett.
– Nem, annak biztos nem. Határozottan nem vagytok németek. És az ég áldjon benneteket ezért – tette még hozzá óvatosan. – De most már ugye indulunk? – kérdezte lelkesen, csillogó szemekkel pillantva – egyik – kedvenc együttesének tagjaira. Mindig fontosnak tartotta kiemelni, hogy az egyik kedvencről volt csupán szó, még akkor is, ha az esetek többségében a tagok nem voltak jelen, mert tartott attól, hogy ha valamilyen úton-módon a fülükbe jutna a hír, hogy egy másik zenekart nevezett meg elsőszámú kedvencként, akkor vagy megsértődnének rá, vagy ami még rosszabb egy életre összetörné a lelki világukat. Ráadásul ok nélkül, mivel tényleg képtelen lett volna választani a számtalan imádott zenész és együttes közül.
– Naná, csak utánatok – tárta szélesre az ajtót Rian, a két lány pedig tempósan kisasszézott rajta, izgatottságukban azt sem tudván, hogy hova is lépjenek.
– Úristen, sose voltam még backstage-ben. Csak egyszer, egy általános iskolai ünnepségen, de nem hiszem, hogy az igazából backstage-nek számítana – merengett el csalódottan Zizi.
– El kell, keserítselek – lépett mellé Jack, a lány vállára dobva a karját, amit a barnahajú hölgyemény rögvest le is kotort onnan, egyből letörve a gitáros szarvait, noha amaz nem tűnt túl meghatottnak, csak nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Valóban nem számít backstage-nek.
– Srácok, ez olyan menő, ahogy itt vonulunk – lelkendezett Tina. – Megyünk a hotelszobából a turnébuszig, mintha valódi hírességek lennénk. – A lány végig sem gondolta, amit mondott, és igazából a négy zenész megütközött pillantása sem tűnt fel neki, annyira benne volt a vonulásban – Rian meg mert volna esküdni rá, hogy egyszer-kétszer még a haját is hátradobta –, csak Zizi hangos vihogása zökkentette ki az egészből. – Most mi van? – kérdezte értetlenül.
– Szerintem ezt a valódi hírességes dolgot gondold át még egyszer, aztán valahogy ments, mielőtt egy életre kitiltanak minden koncertjükről – bökött a barnahajú a zenészek felé.
– Mármint, mintha mi ketten is hírességek lennénk, nem csak eltévelyedett rajongók. Mármint, mind tudjuk az igazságot, de had maradjak már ebben az illúzióban. Meg amúgy. Nem tök menő, nem is tudom, dobos lennék? Bocs, Rian – pillantott az említettre, de az fel se vette, csak legyintett egyet.
– Miért, tudsz igazából dobolni? – pillantott rá Jack felvont szemöldökkel.
– Azt nem. Csak gitározni meg zongorázni, meg egyesek szerint egész jó hangom van – felelte Tina morfondírozva.
– Akkor mi a halálért az egyetlen olyan hangszert választod, amihez közöd nincs? – fakadt ki a gitáros.
– A dobosok olyan menők. A legmenőbbek. Mármint, Tré Cool, Travis Barker, Lars Ulrich, Andy Hurley, Chuck Comeau, Ashton Irwin… – Rian megköszörülte a torkát, mire Tina egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy azért mert Ashtont nem érzi a listára valónak, vagy valakit hiányol, aztán rövid úton leesett neki. – Rian Dawson, természetesen – tette hozzá, mire a dobos arcára egyből széles vigyor kúszott.
– Édes Istenem, sose érünk le – sóhajtott fel teátrálisan Jack, mire Zizi csak mellkason bökte és fegyelmezőleg rászólt.
– Na, te inkább meg se szólalj! Akinek ötven perc kell ahhoz, hogy kiválasszon egy szürke nadrágot, meg egy szürke hosszú ujjú pólót, az ne magyarázzon időről. Mellesleg, tudod ugye, hogy nyár van, és nagyjából negyven fok?
– Hát igen – tette hozzá Tina, el is feledkezve az iménti dobos-ambícióiról. – Az egyik tiszta szürkében, a másik félig szakadt pólóban – ingatta a fejét a lány, mire Rian fojtottan felnevetett, Alex és Jack azonban csak két szúrós pillantással díjazták a lányok véleményét.
Hosszas szenvedés, és csipkelődések után aztán sikerült lejutniuk a buszig, onnantól pedig már egyenes és problémamentes út vezetette a fesztiválig. A bejáratnál a lányok kaptak egy-egy nyakba akasztható passt, amivel Alex elmondása szerint bárhova, de tényleg bárhova beengedik őket, ettől pedig Tina még nagyobb celebnek érezte magát – már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Igazából fogalmuk sem volt, mi történik körülöttük, csak egyik ámulatból estek a másikba, miközben sodródtak az árral, és csak arra eszméltek fel, hogy Jack egy-egy kacsintással elvonul mellettük, Rian pedig pacsit kérve a színpadra siet, odakinn pedig totális őrület lesz úrrá emberek százain. Ahogy a srácok a színpadra léptek, hangos üdvrivalgás, és sikítások indultak útjuknak a közönség soraiból, a két lány pedig a színpad oldalánál állva várta, hogy elkezdődjön az extázis.
Ahogy megszólalt a Satellite elejei gitár, a két lány arcára boldog, elégedett vigyor telepedett, a szívük pedig szinte repesett. Ahogy pedig Alex énekelni kezdett, majd a dobok is beszálltak a hangzásba, a hatás csak tovább fokozódott. Minden egyes porcikájukban érezték a zenéjüket, és bár sok mindent megéltek már életükben, ez talán az egyik legjobb dolog volt. Ezért imádtak koncertekre járni, és tulajdonképpen ez volt az egyik nyomós oka annak is, hogy igazán, mélyről jövően, szívből szerették a zenét. Úgy, ahogyan azt elmagyarázni sem igazán tudták. Sokszor előfordult ez velük, voltak dolgok, amikről csak egyszerűen tudták, hogy mások nem értenék meg. Nem értenék meg azt, hogy miért jelenti már-már az életüket egy-egy dal, hogy miért nem tudnak lefeküdni anélkül, hogy meghallgatnák. Nem értenék, hogy miért kötődnek ennyi idősen is ennyire borzasztóan együttesekhez, zenészekhez. Egyszerűen csak nem tudnák megérteni, mert nem élték meg mindazt, amit ők, és így fogalmuk sem lehet arról, hogy mennyi mindent köszönhettek a zenének, és azoknak a srácoknak, akik ott kinn a színpadon állva a zenéjük minden egyes másodpercével libabőrt okoztak nekik. Kivéve a Stick, Stones and Technoval, de arról szerettek inkább elfeledkezni.
A Lost in the Stero lerobbantotta volna a ház tetejét, ha a fesztivált fedett helyszínen tartották volna, de így legalább nem volt semmi, ami akadályozza az égbe szálló boldog kiáltásokat. Ennél a számnál érkeztek a színpadra az első melltartók Jacknek címezve, aki örömmel kötött is egyet a fejére.
– Megkérdőjelezhető erkölcsök – jelentette ki Tina enyhén felvont szemöldökkel, de azért a mosoly ott bujkált az arcán.
– Jajj, istenem, mintha te nem ezt csinálnád, ha ott állnánk lenn – ingatta meg a fejét Zizi, miközben mutatóujjával belebökött barátnője oldalába, aki egy nevetésbe torkolló sikkantással lépett odébb előle.
– Ilyet én egy szóval nem mondtam – vigyorodott el Tina, mire Zizi játékosan keresztet vetett, hátha így még megmentheti barátnője sosevolt erkölcseit.
– Istenem, úgy érzem, a rajongók nem értékelik eléggé Zacket és Riant – sóhajtott fel Zizi teátrálisan szemlélve a basszusgitárost és a dobost. – Zack hangja olyan, mint egy angyalé, Rian meg… Hát csak nézz rá!
– Hékás! Mikor lettél Mrs. Gaskarthból Mrs. Merrick? – érdeklődte Tina felvont szemöldökkel. – Mellesleg évekkel ezelőtt le stipi-stopiztam Riant.
– Nem lettem Mrs. Merrick, de tudod, nyitottnak kell lenni mindenre. Meg most nézd már milyen kis cukin mosolyog.
– Szentimentális vagy – sóhajtott a szőke. – És az ilyen beszélgetéseink miatt nem hiszik el soha, hogy tényleg a zenéjüket szeretjük elsősorban.
– Másodsorban meg minden mást – tette hozzá Zizi, Tina pedig rövid gondolkodás után végül egyetértően bólintott.
– Igen, de ez már részletkérdés.
Maybe it's not my weekend but it's gonna be my year // And I'm so sick of watching while the minutes pass as I go nowhere // And this is my reaction to everything I fear // 'Cause I've been going crazy, I don't wanna waste another minute here [1]– énekelte Alex a Weightless refrénjét, és vele együtt az egész közönség, ide értve Tinát és Zizit is.
– Úgy szeretem ezt a dalt – sóhajtott a barnahajú, ábrándos pillantást vetve a színpadon éneklő Alexre, aki pont ebben a másodpercben pillantott oldalra, és ahogy észrevette Zizi tekintetét, egy kissé szélesítette az arcán ülő örökös mosolyt, és a lányra kacsintott. Neki ez épp elegendő volt ahhoz, hogy a lába nagyjából felmondja a szolgálatot, és barátnőjébe kelljen kapaszkodnia ahhoz, hogy ne essen csúfosan és gyengén a földre. – Pedig már azt hittem, kezdek hozzászokni a Gaskarth-pillantáshoz – szusszantotta csalódottan.
– Kis lépések, barátosném, kis lépések – vigasztalta Tina, meglapogatva a vállát. Rövidesen azonban elszakította Zizitől a figyelmét, és inkább a színpadon történő eseményekre fókuszált, ugyanis némi jövés-menés után Alex akusztikus gitárral a nyakában hiányolásról kezdett el beszélni, és a lány ebből arra következtetett, hogy itt bizony Missing you lesz, és már csak a gondolattól is elszorult a torka. Az új albumukról az a dal jelentette neki a világot. Mármint komolyan, az életével ért fel az a dal, akárcsak Pierréktől a Crazy, vagy az Astronaut. Rengeteget segített neki abban, hogy elfogadjon dolgokat, elfogadja önmagát. Akárhányszor magányosnak érezte magát, elég volt csak meghallania ezt a dalt, és a szívét elöntötte a melegség. Hiába kúsztak ezzel egy időben könnyek a szemében, azok a megkönnyebbülés boldog könnyei voltak, mert valahányszor csak meghallgatta, elfogta az érzés, hogy a világ túlsó felén ott ez a banda, akik a barátjukként tekintenek rá. Még akkor is, ha tudta, ez valahol egy képtelen, kissé buta gondolat, ő rendszeresen vigaszt talált benne. És motivációt, elképesztően sok motivációt. De még mielőtt a dal elkezdődhetett volna, Alex egy kis mókával ütötte el az időt.
– Sokan jöttetek sátorozni? – kérdezte a közönségtől, mire óriási visítozás támadt. – Maradhatok veletek? – kérdezte egy halkabb, bizalmasabb hangon, amire ha lehet az egész közönség csak még jobban megőrült. Szó se róla, a srácok tudták, hogy hogy kell hangulatot csinálni, és feltüzelni az amúgy is robbanásra kész rajongóikat.
Ahogy az énekes belekezdett a gitárszólamba Tina arcára boldog, szentimentális mosoly költözött, és még azt sem bánta, hogy egy pár könnycsepp végiggördült az arcán.
– Hékás, nincs sírás – bökte oldalba őt Jack, aki épp beugrott gitárt cserélni, a színfalak mögé. Bíztatóan a lányra mosolygott, aztán dobott egy elmaradhatatlan kacsintást, nyakába akasztotta a gitárt, és már kinn is volt a színpadon.
Grit your teeth, pull your hair, // Paint the walls black and scream, "Fuck the world // 'Cause it's my life, I'm gonna take it back," // And never for a second blame yourself. [2]– Ezt a négy sort mindkét lány a lehető leghangosabban énekelte, mert ez volt az igazi motivációjuk, Tinának még a szobája falára is fel volt festve ez a részlet.
A koncert igazán mókás része akkor kezdődött, amikor Alex és Jack a közönség soraiból vadásztak maguknak tánckart a Time Bomb idejére. A gitáros láthatóan hamar összebarátkozott a felhívott kevés srác egyikével, olyannyira, hogy lelkesen susorogni is kezdtek egymás fülébe.
– Mindenki ugorjon fel és körbe-körbe rohangáljon – hallatszottak egy sötéthajú srác tolmácsolásában Jack szavai.
– Miért a srácot kérték meg, hogy fordítson? MI is fordíthattunk volna, már úgy belejöttem, és Pierre-nél nehezebb eset biztos nem lehet.
– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Zizi, enyhén felvont szemöldökkel, a színpad felé bökve. A susmusolást tovább folytatták, a srác arcára pedig egyre szélesebb mosoly ült ki.
– Bármi is történjen, Jack ma itt mindenkit meg fog baszni – hangzottak a srác szavai, mire Tina szeme nagyjából kétszeresére tágult.
– Ó, oké. Asszem értem, miért nem engem kért – mondta egy nagyot nyelve, Zizi pedig jóízűen felkacagott mellette. A színpad előtt tomboló tömeg lelkes sikítással adta Jack tudtára, nagyon is kedvükre való lenne az említett cselekedet.
– Addig nem megy sehova, amíg 40 csaj nem lesz terhes tőle. – Ezek a szavak megint lelkes üdvrivalgást váltottak ki a tömegből, de Tina ezúttal már csak megforgatta a szemét.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy családot tervez – vonta meg a vállát elgondolkozva, mire Zita ismét hangosan felnevetett mellette. Nem számított, a kint tomboló tömeg hangja elnyomta, ráadásul felhangzottak a Time Bomb első akkordja is. Mindkét lány arcára őszinte mosoly kúszott, és Alexszel együtt ők is belekezdtek a szövegbe.
– Nem vágysz erre? – biccentett Tina a színpadon táncoló és ugráló lányok felé, arcán széles, kaján vigyorral.
– Öt perc hírnév? Ugyan már, ennél azért már jóval több jutott – legyintett a barnahajú. – De nézd, Jacknek új barátnője van – mutatott a gitáros arcára éppen átszellemült mosollyal puszit nyomó lány felé. Zizi arcán gonosz mosoly ült, amit Tina egy roppant bosszús pillantással díjazott.
– Majd kiheveri – vont vállat Tina, és inkább az éneklésre koncentrált. – It was like a time bomb set into motion // We knew that we were destined to explode.[3]
A szám végeztével a biztonságiak leterelték a rajongókat a színpadról, a srácok pedig eltolták a Backseat Serenade-et és a Something’s Gotta give-et, hogy aztán Jack belekezdjen egy észveszejtően ismerős dal elejébe.
– Ezt nem hiszem el! – sikkantott fel Tina, de aztán Zizivel egyszerre kezdték el Alexszel üvölteni az American Idiot szövegét.
– Imádom, mikor feldolgozásokat csinálnak – sóhajtotta Zizi. – Még ha nem is a teljes számokat – tette hozzá, ahogy az első refrén után abbahagyták a közismert Green Day dalt.
– Annyira utálom őket – motyogta Tina, ahogy belekezdtek a Blitzkrieg Bopba. – Vagy egy hétig ez fog menni a fejemben. Köszönd nekik, ha innentől kezdve állandóan ezt fogom énekelni.
– Rian kihagyott egy ütemet – hallottak meg egy elmerengő hangot a hátuk mögül. Zizi már épp készült megfordulni, hogy védelmébe vegye a zenészt, de ahogy meglátta a háta mögött állót, a szavak egyből a torkára akadtak, és némán felsikított.
– Ezt nem hiszem el – motyogta Tina ismét, ahogy ő is szembesült a mögöttük állóval. Sok mindent megéltek az elmúlt napokban, David mosolyától kezdve, a velük való zenélésen és a Gaskarht-effektuson, Jack szívatásaiig, de arra, aki ott állt előttük még csak véletlenül se voltak felkészülve. De ki is hibáztathatná őket? Ashton Irwin tökéletes mosoly-gödröcskéire képtelenség felkészülni.
– Helló lányok, Ashton vagyok – mutatkozott be a szőke, noha jól látta rajtuk, hogy pontosan tudják, hogy kicsoda. – Feltételezem, ismeritek a srácokat – biccentett a színpad felé.
– Igen, többé-kevésbé, Jack ma megpróbált vízbe fojtani, szóval mondhatni szoros az ismeretség – jegyezte meg Tina megtalálva a hangját. Az ausztrál fiú egy angyal kacagásával nevetett fel a szavai nyomán.
– És te hogy keveredtél ide? – kérdezte Zizi. – Mármint félre ne érts, egy újabb valóra vált álom veled is találkozni, de… – hagyta a levegőben lógni a mondat végét.
– Alexék meghívtak, hogy jöjjek el, más dolgom meg úgy se volt, szóval gondoltam miért ne.
– Olyan jó egyeseknek. Bár engem hívogatnának csak úgy koncertekre híres együttesek – sóhajtott teátrálisan Zizi, mire Ashton ismét felnevetett.
– Oké, ezt akár abba is hagyhatod – pillantott rá dühösen Tina, mire a dobos értetlenül meredt rá.
– De hát mit?
– Hogy ilyen baszottul tökéletesen ácsorogsz itt a fejedbe tűzött napszemüveggel, a göndör szőke tincseiddel, meg a Gun’s N’ Rosesos atlétádban, közben meg nevetgélsz itt egy ötéves ártatlanságával. – Tina szavai túl sokat nem értek el, mert Ashton ismét szikrázóan felnevetett.
– Szeretnéd, hogy végig taknyoljak a padlón?
– Mindennél jobban – vigyorgott elégedetten a lány.
Amíg ők Astonnal évődtek, majdnem lemaradtak a Kids in the darkról, ami egy másik kedvencük volt az új albumról. És ez is egy volt azok közül a számok közül, amiket az első hallgatás másnapjára már tudtak gitározni, és harmadnapra már tökéletesen összehangolták a saját verziójukat.
– Here we are at the top of the hill, a hill that's quietly crumbling[4]. – Énekelte Alex a színpadon, a végére nevetésbe csukló hanggal.
– Minden egyes alkalommal megöl, mikor ezt csinálja – motyogta Zizi maga elé, de nem volt elég halk, Ashton meghallotta, és felnevetett.
– Őrülten kíváncsi vagyok, hogy honnan ismeritek őket – ingatta a fejét.
– Elég hosszú és hihetetlen történet – felelte rá Tina, egy pillanatra sem szakítva el a pillantását a színpadtól.
– Igen, kábé, mint egy fanfiction. Egy gyengébb képzelőerővel bíró író tollából – tette hozzá Zizi, szintén a színpadra szegezett tekintettel.
– Várjatok. Fanfiction? Mint azok, amiket rólam meg a srácokról írnak? Lashton meg ilyenek? – kérdezett vissza zavartan Ashton.
– Meglep, hogy pont ezt hoztad fel – vigyorodott el Tina, de inkább nem kezdett lelkes fejtegetésbe, csak egy rövid magyarázatot fűzött iménti szavaihoz. – Sokkal több az olyan történet ahol az írók magukkal hoznak össze titeket.
– Megnyugtató… Honnan tudtok erről ennyit? – jutott a dobos eszébe, mire a két lány összenézett, aztán minden mindegy alapon megvonták a vállukat.
– Meglepődnél, ha tudnád mennyire király gulity-pleasure-ként szolgálnak ezek a sztorik.
Nem voltak biztosak benne, de Ashton mintha valami égi fohász félét motyogott volna az orra alatt, miközben a színpadon már a Dear Maria is a végéhez közeledett. A szám végeztével a srácok bedobálták a közönségbe a megmaradó pengetőket, Rian a dobverőit, meg lényegében minden vackot, amit még a színpadon találtak, aztán szépen lassan elköszöntek, és visszaszállingóztak a backstage-be. Egytől egyig mind megörültek Ashtonnak, olyannyira, hogy Rianen kívül lényegében egyikük sem vette észre a lányokat.
– Szép kis üdvözlés, mondhatom. Elérik itt, hogy oldalról nézzük a koncertet, és még csak észre se vesznek – mormogta Tina, majd azért a békesség kedvéért még hozzátette: – Rajtad kívül, persze. Te mindig kivétel vagy – kacsintott a dobosra, aki helyeslően felnevetett.
– Hé, srácok! Van már programotok az este hátralevő részére? – érdeklődte Zizi az Ashton körül ugráló zenészektől, ám azok csak megrázták a fejüket.
– Király, akkor keressünk egy nyugis partszakaszt a Balaton mellett, mert háromnegyed óra múlva kezdőik a tűzijáték. – Zizi szavai nyomán láthatóan milliónyi kérdés merült fel mind az öt zenészben, de a lányok egyelőre nem akartak foglalkozni velük. Meg egyébként is, jól esett nekik a hirtelen rájuk zúduló kérdés áradat, így hát csak szélesen vigyorogva megindultak kifelé a koncert területéről. Arról azért biztosították a srácokat, hogy igen, veszettül tetszett nekik a koncert, és nem, nem bánták meg, hogy nem lentről nézték.
– Hé, mellesleg láttam, szereztél új barátokat – dobta fel a témát Tina Jacknek. – Meg nem is tudtam, hogy kapásból 40 gyerkőccel szeretnél nyitni. Ejnye, Jack, nagyon sok albumot kellene eladni ennyi gyerektartáshoz – vigyorodott el a lány, némileg zavarba hozva a zenészt, ami viszont hangos nevetésre késztette a társaság többi tagját. Ezt pedig a szőke óriási győzelemnek könyvelte el.



[1] Lehet, hogy ez nem az én hétvégém, de az én évem lesz // És annyira elegem van már abból, hogy a percek csak múlnak, míg én egyhelyben állok // És ez az én válaszom mindenre, amitől félek // Mert már megőrülök, és nem akarok még egy percet elvesztegetni itt.
[2] Szorítsd össze a fogad,és húzd meg a hajad // Fesd feketére a falakat, és kiabáld, hogy „Bassza meg a világ // Ez az én életem, és vissza fogom szerezni” // És soha, egy másodpercre se okold magad.
[3] Olyan volt, mint ez időzített bomba // Tudtuk, hogy robbanásra vagyunk ítélve.
[4] Itt vagyunk a domb tetején – a dombon, ami csendben omladozik.